Angelo Zomegnan 1955-ben született Desio-ban. Élete első sportemléke az 1960-as Római Olimpia volt. Ezen az olimpián egy kivételével minden országúti kerékpárszámot az olaszok nyertek meg. Meghatározó élmény volt számára Abebe Bikila is, aki mezítláb teljesítette a maratoni számot, és amikor befutott a Római Olimpia stadionban örökre a sport rabjává tette a mindössze 5 éves Zomegnan-t. Később a kor hagyományainak megfelelően Zomegnan megkapta élete első kerékpárját és ezzel azt a fajta függetlenséget, szabadságot is, amit a kisgyermekeknek általában életük első bringája nyújt. A szenvedély a kerékpársport iránt hamar kialakult Zomegnan-ban. Az újabb fordulatot az egyik barátjának kerékpárcsapatából való kirúgása hozta el. A csapat és technikai segítség nélkül maradt jóbarátot Zomegnan kezdte el kísérgetni versenyről, versenyre. Ő volt a technikai személyzet és a frissítésért felelős stáb is egyben. De ennél is fontosabb volt karrierje szempontjából, hogy Angelo Zomegnan ellátta a sajtós szerepkört is. A helyi újságoknál gondoskodott arról, hogy versenyzője korábbi csapata halljon barátjáról. Eleinte csak bosszantásképp, aztán egyre nagyobb szenvedéllyel és kihívással végezte ezt a fajta munkáját. A munka meghozta a gyümölcsét és 1979-ben a 24 évesen a Gazette dello Sport olasz sportnapilaphoz került újságíróként. Tehetsége miatt pályája egyenesen ívelt felfelé. Hamarosan szerkesztő lett, majd vezető szerkesztő. A főszerkesztői pozíciót is kiérdemelte, majd 2003-ban az újság helyettes igazgatójává nevezték ki. A közel harminc éves újságírói pályája alatt végigkövette az összes nagyobb kerékpárversenyt, úgy hogy tudósított is róluk, sokszor a helyszínről.
2004 szeptember elsején a Giro d’Italia igazgatói posztjára. 49 évesen ő lett az első ember az Olasz Körverseny szervezésben. Nem tétlenkedett. Érezte, hogy újításokra van szükség, hogy az embereket az utak mellé és a tv készülékek elé lehessen „szegezni”. Egy új hegyet tett a 2005-ös Giro útvonalába, a Colle delle Finistre-t, az Ablakok hegyét. Ez egyfajta nyitás volt a zomegnani filozófia felé. Úgy vélte, hogy a sport fejlődésével, a tudatos táplálkozással, a jobb edzéstervekkel, a karbon vázakkal szemben elmaradt a versenyek nehezítése. Ahogy mondta: „manapság minden versenyző tud 60-as tempót menni, ha a Milano-San Remo-n 200-an érkeznek meg a Poggio lábához, akkor a szervezőknek cselekedniük kell, hogy valamivel megfűszerezzék a versenyüket”. Természetesen tudta, hogy az „atléták teszik a versenyeket könnyűvé, nehézzé, vagy épp lehetetlenné”. De jó és tapasztalt sportújságíróként vallotta, hogy szükség van nehezítésekre, mert az emberek elalszanak a tv előtt, ha nincs szelekció, nincs verseny csak az utolsó kilométereken. A Colle delle Finistre meglepő, bátor, de rendkívül sikeres húzás volt, már az első Giron, ahol Zomegnan volt az igazgató. Általában a nagy kerékpárversenyek előtt a nagyobb hegyek friss aszfaltot kapnak, hogy az út kifogástalan minőségű legyen a nagy napra. Ezzel a szokással ment teljesen szembe a hegy útvonalba emelésével. Az aszfaltozatlan hegyre és az aznapi versenyre sokan emlékeznek. A szakasz beíródott, nemcsak az olasz, hanem a nemzetközi kerékpár történelem nagykönyvébe is. A Giron további olyan újításokat eszközölt, mint például a Zoncolan Ovaro felöli megmászása. Az addig egyszer szereplő hegynek azt az oldalát választotta, ahol nem enged szusszanást sem a meredek, a kisérőkocsik nem férnek el, és gyakran a kísérőmotorok is elakadnak, lerobbannak. A Sutrio felöli oldala a Zoncolan-nak, tartalmaz egy-két könnyebb részt is ahol nincs három százalékos az emelkedő és vannak 5-6 százalék körüli részek is. Számottevő újításai közé sorolhatjuk a Kronplatz vagy Plane de Corones meghódítását is, aminek a vége aszfaltozatlan és 24 százalékos a legmeredekebb része. 2010-ben időfutamot is szervezett ide, aminek legendás képei szintén bejárták a világsajtót. A 2010-es versenyen a ma már Strade Bianche-ként ismert egynapos útszakaszait is hozzáadta az Olasz Kör útvonalához (a Strade Bianche 2007-es létrehozása is a nevéhez köthető). Az esőben zajló szakasz és maga a Strade Bianche is külön, és különleges eposszá nőtte ki magát. Az egyre nehezebb és egyre jobb versenyt hozó Girot pedig számos alkalommal vitte el külföldre, Belgiumba, Hollandiába és Dániába (a dán rajtot még az ő igazgatósága alatt szervezték le). Zomegnan nevéhez köthető még az utolsó szakaszok grandiózus és rendkívül látványos ünneplése. A 2009-es római Colosseum tövében rendezett záróünnepet és 2010-es veronai stadionba megtartott befutót nehéz elfelejteni. Ahogy nőtt a Giro ázsiója úgy érkeztek a rangosabb versenyzők az Olasz Körre, ami mindenképp jót tett a színvonalnak és a marketingnek is. A sík szakaszok is megváltoztak Zomegnan igazgatóság alatt, általában a szakasz vége előtt be-bekerült egy kisebb dombocska, hogy ösztönözze a szakaszvadászokat a támadásra. A részhajrákat is előszeretettel tették a szakasz végére, ezzel is motiválva a szökést és keményebb munkára késztetve az üldözőket. A befutókat előszeretettel rendezték technikásabbra, hogy ne csak az erős sprinterek tudjanak érvényesülni, hanem az „ügyesebbek” is. Ám a sprinterek figyelme elfordult a nem túl sok és nehezen megszerezhető sprintgyőzelmektől és Zomegnan igazgatóság alatt nem az lett a jellemző, hogy az elit sprinterek szívesen látogatták a Girot. A Gazzette dello Sport által szervezett Tirreno-Adritaico is elkezdte megközelíteni a rangosabb Párizs-Nizza színvonalát, Zomegnan tanácsainak köszönhetően. Azáltal, hogy a versenyeket nehezebbé és sokszínűvé tette lehetőséget adott arra, hogy ezek az alkalmakat a versenyzők ki is használják.
Zomegnan legutolsó újításával a Monte Crosits-sal, - ami szintén részben aszfaltozatlan - nem sikerült elérni céljait. A hegy lejtmenetét veszélyesnek ítélték és a versenyzők nyomására kimaradt az útvonalból. Ebben valószínű Wouter Weylandt halála is nagy szerepet játszott. A 2011-es Giron további bakik kerültek előtérbe és sok versenyző hangoztatta, hogy a szokatlanul hosszú transzferek miatt, nagyon fáradtak. Az RCS 2011-ben leváltotta Angelo Zomegnan-t a Giro igazgatói posztjáról. Zomegnan nem tűnt el a kerékpársportból. Sok helyen tanácsadó, sok helyen megfordul és népszerűsíti a kerékpársportot. A firenzei világbajnokság pályakialakítása fűződik a nevéhez. 2013-ban hazánkban járt a Central European Tour-t népszerűsíteni és tanácsokkal ellátni a szervezőket. Filozófiáját talán a következő idézet fejezi ki leginkább:”A versenyzők voltak azok, akik a Montalcino (2010) szakaszt háborúvá változtatták. Ülhettek volna csupán a nyeregben és könnyedén végigpedálozhatták volna a szakaszt a mezőnyben, de nem így tettek. Igazán odatették magukat, mert az út és a terep lehetőséget nyújtott erre. Ezek azok a kihívások, amik elválasztják a jó versenyzőket a bajnokoktól. Egyszerűbben fogalmazva a Giro versenyzőket a banki alkalmazottaktól”
