Amióta követem a kerékpársportot, számtalan tragikus drámának voltam sajnos a tanúja, borzasztóan korán kettétört pályafutások, tönkrement életek tucatjait tudnám felsorolni. Olyan versenyzők drámáit, akik egykor a csúcsra törtek és megtapasztalták a siker édes ízét, hogy aztán megjárják a pokol legmélyebb bugyrait, ahonnan nem mindenkinek volt visszafelé vezető út. Akadnak persze pozitív példák is, akik voltak annyira erősek mentálisan, hogy túl tudjanak lépni a saját kálváriájukon, és ma is teljes életet képesek élni, mint David Millar, Jan Ullrich, Joseba Beloki vagy Roberto Heras, ők így vagy úgy, de végül megtalálták a sportágban a helyüket a "kiátkozásuk" után is. Vannak azonban olyan tragikus sorsú versenyzők is, akik meg sem kapták, vagy ha mégis, akkor nem fogadták el a feléjük nyújtott segítő kezet, és végül az életükkel fizettek korábbi hibáikért.
Agustin Sagasti, Frank Vanderbroucke vagy Chava Jimenez csak néhány név azok közül, akik tragikusan fiatalon mentek el közülünk. 11 év telt el azóta, hogy Rimini városában 2004. február 14-én holtak találták meg a legendás „Kalózt”, Marco Pantanit. Il Pirata a Dolomitok csúcsai között vált igazán naggyá, és a síkságon, egy tengerparti városban hagyott el bennünket végleg. Tragikus története intő példa kell, hogy legyen minden fiatal versenyző számára, a Kalóz élete az igazi bizonyíték arra, hogy a csúcsról lehet a legnagyobbat bukni.
Pantani pályafutását egy doppingügy, és az azt követő, ellene lefolytatott médiahadjárat törte darabokra 1999-ben, amikor 4 hegyi szakasz megnyerése után a Maglia Rosában tündöklő versenyzőt magas haemaokrit-szintje miatt, egészségügyi okokra hivatkozva kizárták a Giroról. A magas haematokrit-szint önmagában nem számít doppingvétségnek, ugyanakkor az EPO használatára utaló jel, ami után akkoriban 3 hetes „egészségügyi kényszerpihenő” várt a versenyzőkre. A Kalóz rövid, ám annál nagyobb port kavaró eltiltása után már sohasem lett újra a régi, hátralévő életében folyamatosan saját démonaival viaskodott, lelkileg igen nehezen viselte, hogy sokan elfordultak tőle ezekben a válságos időkben, akiket pedig sikeres éveiben egykor a barátainak gondolt. Depresszió ellen harcolt, magánéleti problémákkal, alkohol-és drogfüggőségével küzdött, és ez erőteljes kihatással volt az aszfalton mutatott teljesítményére is. Pantani versenyzésén generációk nőttek fel, fénykorában bemutatott nagyszerű hegyi támadásai révén olyan mai nagyszerű versenyzők példaképe volt valamikor, mint Vincenzo Nibali, Franco Pellizotti vagy Igor Antón. Megdöbbentő belegondolni, hogy a Kalóz ma valószínűleg hasonló szerepet tölthetne be a Giron, mint Hinault a Touron, vagy Indurain a Vueltán. Pantani azonban a könnyebbik utat választotta, ahonnan már nem tudott visszajönni. Hogy miért alakult így a sorsa, arról sok mindent lehetne mondani, egy biztos, egy normális világban nem ezt érdemelte volna.
Pantani pedig egészen addig a tragikus májusi napig igazán példásan építette fel a karrierjét, lépésről-lépésre haladva tette egyre magasabbra a lécet, amíg a legnagyobbak közé nem emelkedett. 1990-ben harmadik, 1991-ben második lett a „Baby Giron”. 1992-ben aztán végül meg is nyerte a viadalt, ami már elegendő érv volt Davide Boifaiva csapatvezető számára, hogy szerződést kínáljon a fiatal tehetségnek. A Carrera Jeans akkoriban igazi sztárcsapat volt, olyan nagyszerű versenyzőkkel, mint Claudio Chiapucci, Guido Bontempi, Stephen Roche, Andrea Tafi, vagy a kimondhatatlan nevű üzbég sprinter, Dzamolidine Abduzhaparov. Pantani igen hamar megtalálta helyét a csapatban, és rögtön a harmadik szezonjában, 1994-ben igazán figyelemre méltó eredményekkel robbant be a nagy körversenyek világába. A Giron két kiemelt hegyi szakaszt (Merano és Aprica) is megnyerve, összetettben végül a második helyen végzett az orosz Jevgenyij Berzin mögött, és ami nem kis tett volt, megelőzte a nagy Miguel Induraint is! Ennyi már önmagában elég lenne ahhoz, hogy egy nagyszerű tehetség feltűnéséről beszélhessünk, a Touron azonban az olasz még egy lapáttal rá tudott tenni az addigi remek szereplésére, és az összetett harmadik helyezése mellé hazavihette a legjobb fiatalnak járó fehér trikót is. Egy zseni születésének lehettünk tanúi.
A következő évben, 1995-ben egy tavaszi sérülés miatt Pantani kénytelen volt kihagyni a Girot, a Touron azonban a korábban látott formájában tért vissza. Összetettben ugyan „csak” tizenharmadik lett, az Alpe d’Huez és a Guzet Neige szakaszok megnyerését viszont nem kell megmagyarázni, nagyszerű győzelem volt mindkettő. Ezek után nem meglepő az sem, hogy pályafutása során másodszor is elnyerte a fehér trikót a legjelentősebb három hetes viadalon. Korábban senkinek sem sikerült „dupláznia” ebben a diszciplinában, a Kalóz volt az első, aki két alkalommal is fehérben pompázott Párizsban a pódiumon. Igaz, azóta Jan Ullrich és Andy Schleck is megdöntötték ezt a rekordot, a német és a luxemburgi egyaránt háromszor nyertek... Az már csak hab volt a tortán, hogy Pantani a szezon végén a kolumbiai világbajnokság mezőnyversenyében bronzérmet szerzett a két baszk nagyágyú, Abraham Olano és Miguel Indurain mögött.
Az eddig szépen formálódó karrier aztán a következő másfél évben egy időre megtört, miután a felkészülési időszakban edzés közben Pantanit elütötte egy autó, ami miatt a teljes 1996-os esztendőt ki kellett hagynia, és a következő szezont is némi késéssel kezdhette csak el. Az életéről készült nagyszerű filmből azonban kiderül, hogy ez az időszak mégis erőteljes kihatással volt későbbi pályájára, ebben az évben ismerte meg ugyanis későbbi élettársát, Christinát, és az ő általa biztosított nyugodt családi háttér pedig megteremtette a lehetőségét annak, hogy Pantani a legmagasabb csúcsokat ostromolhassa a jövőben. 1997-ben a Kalóz a Mercatone Uno csapatában tért vissza a mezőnybe, egy erőtől duzzadó, sikerre éhes, minden korábbinál karizmatikusabb hegyimenőt köszönthettünk újra. A Giro nem sikerült igazán jól számára, egy fekete macska (!) okozta tömegbukásban szerzett sérülései miatt fel is kellett adnia a viadalt. A Touron azonban a Kalóz nagyszerű teljesítménnyel bizonyította tehetségét a kétkedőknek, és jelezte, súlyos hiba volt őt leírni hosszú kihagyása ellenére is. Karrierje során másodszor is megnyerte a legendás Alpe d’Huez emelkedőt. 2 nappal később Morzineban is a Kalóz győzött, összetettben, pedig az élete legjobb Tourját teljesítő Jan Ullrich, és a francia hegyivadász Richard Virenque mögött a harmadik helyen végzett végül. Másfél év kihagyás után több mint imponáló volt ez a teljesítmény.
1998 volt Pantani életében az az év, amikor felért végre a csúcsra, és egyben történelmet írt. Már tavasszal lehetett érezni, hogy valami nagy dolog van készülőben, a Kalóz nem kevesebb, mint 9 győzelemmel hangolt a Girora. Az Olasz Körön aztán felvonultatta a teljes arzenálját, az összes hegyi szakaszon a legjobbak között volt, a Pianvacallo és a Montecampione tetején pedig nem akadt nála erősebb a mezőnyben. Magabiztos versenyzéssel, végül másfél perc előnnyel győzte le Pavel Tonkovot, és hódította el karrierje során első ízben a Maglia Rosát. Azt, hogy a győzelem a legjobb helyre került, fényesen bizonyítja az a tény, hogy a rosa mellé Pantani bónuszként berakhatta a zsákba a legjobb hegyimenőnek járó zöld trikót is. Impozáns teljesítmény volt. De aki azt gondolná, hogy ezen a ponton megelégedett volna magával a Kalóz, az nagyon téved, másfél év kihagyás után ugyanis mindennél jobban vágyott a versenyekre, és a Giro győzelme után nekivágott a Tournak is! A címvédő Jan Ullrich volt a nagy esélyese a viadalnak, a német időfutamon összehasonlíthatatlanul jobb volt az összes riválisánál, és a hegyek között is a legjobbak között volt. De Pantanit sem kellett félteni, már a Pireneusokban belendült, a Plateau de Beille megnyerésével pedig benyújtotta igényét az összetettre is. Igazán felejthetetlent azonban az Alpokban nyújtott a Kalóz, a Les des Alpes szakaszon nem kevesebb, mint 9 percet (!) hozott legnagyobb vetélytársán, dacára annak, hogy Udo Bölts és a 2 évvel korábbi győztes Bjarne Riis is a célig segítette az erejével teljesen elkészült rostockit. Ekkora különbségű győzelmet én azóta sem láttam, Pantani ezután teljesen megérdemelten átvette a Mailot Jaunet, és Párizsig ki sem engedte a kezéből. Az pedig külön bravúr volt, hogy még az utolsó időfutamon is harmadik tudott lenni, pedig sohasem volt rá jellemző ez a fajta tudomány. Ezzel a győzelmével a Kalóz történelmet írt, Felice Gimondi 1965-ös győzelme óta az első olasz Tour győztes lett, Miguel Indurain évekkel korábbi bravúrja óta pedig az első olyan versenyző, aki egyazon évben megnyerte a Girot és a Tourt is. Bravúrját azóta sem sikerült megismételnie senkinek, az egyetlen versenyző Alberto Contador volt 2008-ban, aki egy szezonban két GT-n is a legjobb tudott lenni, de a spanyolnak ebben az évben kimaradt a Tour, ami némileg csökkenti sikerének értékét Pantaniéhoz képest. Az 1998-as éve miatt állítom azt, hogy Armstrong ide, Chava Jimenez oda, Heras amoda, Pantani volt a legnagyszerűbb hegyimenő, akit bármikor is láthattam versenyezni.
1999-ben aztán Pantani ott folytatta, ahol előző évben abbahagyta, legalábbis egészen a Giro 20. szakaszáig a lábai előtt hevert a világ. Nem kevesebb, mint 4 hegyi szakaszt tudott megnyerni, Gran Sasso, Oropa, Pampeago és a Madonna di Pampiglio is behódolt előtte. A Pampiglio után azonban robbant a bomba, az összetettben addigra behozhatatlan előnnyel vezető Pantanit magas haematokrit-szintje miatt kizárták a versenyből, és a győzelem így a reménytelen helyzetben lévő Ivan Gotti ölébe hullott. A rá nehezedő nyomás, és az ellene folytatott hadjárat miatt végül Pantani nem indult el a Touron sem... A korábban rekordokat döntögető, csúcsokat ostromló pályafutás ekkor fájdalmasan megbicsaklott, és megkezdődött a cesenai versenyző pokoljárása, amiért végül az életével fizetett. Megjegyzem, hogy 2003 októberében az olasz bíróság utólag felmentette a doppingvádak alól, de ez az igazán nem mellékes tény már sajnos nem segített rajta.
Pantani a Giroról történő kizárása után depresszióval, magánéleti válsággal küzdött. Szakított élettársával, Christinával, ami rettentően megviselte, ezzel elveszítette a korábban meglévő biztos családi hátterét, és versenyzőként is meg kellett küzdenie a média sokszor igazságtalan, őt becsmérlő írásaival, ami szintén nem tett jót az önbizalmának. Hegyimenőként már soha nem lett ugyanaz, mint ami korábban volt, emberként azonban jelesre vizsgázott a szememben. 2000-ben tért vissza újra az aszfaltra, a Giron esélye sem volt a győzelemre, emberi nagyságát azonban fényesen bizonyítja, hogy teljesítette a viadalt csak azért, hogy csapattársát, Stefano Garzellit győzelemre segíthesse. A kopasz olasz minden nyilatkozatában igyekezett kiemelni, mennyit köszönhetett Pantaninak a Maglia Rosáért folytatott harcában. Ugyanebben az évben a Kalóz a Touron még egyszer utoljára megcsillantotta tehetségét, a Mount Ventoux-n heroikus küzdelemben győzte le Armstrongot, a Courchevelon pedig a hozzá hasonlóan tragikusan fiatalon elhunyt egykori legendával, Chava Jimenezzel meccselt fantasztikusat. Ki gondolta volna ekkor, hogy ez volt pályafutásának utolsó nagy győzelme. Pantani összetettben azonban nem volt érdekelt ekkor már, és a Morzine hegyi szakaszon beszedett 13 perce után másnap gyomorrontásra hivatkozva már nem is állt rajthoz. Ezzel együtt is ez volt talán az utolsó olyan nagy körverseny, ahol Pantani a nevéhez méltóan versenyzett. Egyben ez volt élete utolsó Tourja is, ahol elindult.
2001 után Pantani morálisan teljesen a padlóra került. A Giron egy éjszakai rendőrségi razzia során a csapatának egyik szállodai szobájában inzulint találtak, ami miatt az olasz kerékpáros szövetség 8 hónapra eltiltotta. Ezt a döntést később bizonyítékok hiányában mégis visszavonták, az újabb igazságtalan meghurcolás azonban csak egy újabb szög volt Pantani koporsójában. Lelkileg teljesen megtörve, abszolút kedvetlenül versenyezve rombolta saját nimbuszát a Vueáltán, a grupettoban, sprinterek társaságában teljesített hegyi szakaszok után pedig hamar úgy döntött, hogy inkább feladja a viadalt. 2002-ben egy betegségre hivatkozva feladta a Girot (75. helyen állt összetettben…), és az év hátralévő részében már nem is volt hajlandó versenyezni. 2003-ban aztán a csapata és társai unszolására hála, ismét nekivágott a Gironak, ahol még egyszer utoljára megcsillantott egy kis szikrát a tehetségéből. Úgy tűnt, ismét van kedve versenyezni, és bár 2 év vegetálás után nem is várhatott jobbat, mint egy összetett 14. helyezés, néhány hegyi szakaszon azért kimondottan bíztatóan versenyzett, de végül egyik támadási kísérlete sem sikerült. Úgy tűnt, hogy talán végre ki tud jönni a gödörből, de aztán a szezon további részében már nem ült újra nyeregbe, idegi kimerültségre hivatkozva lemondta az év összes további versenyét. Júniusban aztán Pantani egy magánklinikára vonult, hogy kezeltesse drogfüggőségét és depresszióját. Ki gondolta volna, hogy egyszer idáig jut… Én nagyon szurkoltam neki, hogy sikerüljön egyenesbe tennie a sorsát, és legalább méltóképpen el tudjon búcsúzni a mezőnytől 34 évesen. Élete azonban olyan szinten mélyponton volt már ekkor, hogy erre végül nem volt sajnos lehetősége.
2004. február 14-én érkezett a megdöbbentő hír, hogy Pantani nincs többé, testét Riminiben egy szállodában találták meg holtan. Holtteste mellett több doboz nyugtatót és különböző antidepresszánsokat találtak. Az utolsó napjaiban sem a barátaival, sem a családjával nem tartotta a kapcsolatot, a szálloda alkalmazottainak visszaemlékezései alapján egyedül csak enni hagyta el a szobáját. Élete utolsó napjait magányosan, a világtól teljesen elzárva töltötte az egykor hősként tisztelt ikon. Nagyon jól emlékszem erre a napra, reggel megvettem a Nemzeti Sportot, és kiesett a kezemből az újság a buszmegállóban, annyira megdöbbentem, amikor olvastam a szomorú hírt. Számomra egészen egyszerűen elképesztő, hogy egy egykor csúcsokat ostromló, legendás versenyző ilyen mélyre juthat, ennek oka egyrészt a saját gyengesége volt, de életének kisiklásában legalább ennyi része volt a szenzációhajhász médiának, és a külvilág érzéketlenségének, amely nem akarta megérteni törékeny lelkivilágát. A Kalózt szülővárosában, Cesenában helyezték végső nyugalomra, temetésén 20000 rajongó mellett olyan nagyságok tették tiszteletüket, mint Franco Ballerini, Alberto Tomba, Mario Cippolini, Stefano Garzelli vagy Diego Maradona.
„4 éven keresztül minden bíróságot megjártam, elvesztettem a vágyam, hogy éljek, csakúgy, mint annyi más sportember. A kerékpársport nagy árat fizetett ezért, rengeteg fiatal veszítette el az igazságba vetett hitét. Az összes versenyzőtársamat megalázzák, kamerák vannak a szállodai szobáikban, családokat tesznek tönkre. Hogyan tudnál mindezek után nem ártani saját magadnak?” – írta le noteszébe Pantani a következő gondolatokat utolsó napjai egyikén... Megmondom őszintén, nem tudok erre a költői kérdésre elfogadható választ adni.
„Mindig azt gondoltam, Pantani sokkal több volt, mint egy előadó vagy egy sportoló – ő egy extravagáns figura, valóságos Salvador Dali. Ez volt az oka annak, hogy a szurkolók kedvence volt.” – mondta versenyzőtársáról az egykori nagy riválisa, Lance Armstrong, akivel pedig annyit marták egymást a korábbiakban, különösen 2000-ben a Mount Ventoux szakasz után történtek maradtak emlékezetesek.
Pantani tiszteletére a szülővárosában, Cesenában, a Mortirolon és a Galibier-n is szobrot emeltek, a Mortirolo csúcs pedig, amely oly’ fontos szerepet töltött be egykori pályafutásában, halála óta a Cima Pantani nevet viseli. Életéről Claudio Bonivento rendezésében egy csodálatosan szép életrajzi film készült, amelyben Pantanit, Rolando Ravello alakítja egészen zseniálisan. Gyújtsunk ma meg egy gyertyát, és nézzük meg ezt a filmet a Kalóz emlékére! 11 éve már, hogy elment Pantani, de emléke örökké velünk marad! Nyugodj békében, Il Pirata!
Győri Tamás írása!
Képek forrása: Photo Pin - a szabadon felhasználható és szerkeszthető képek gyűjteménye
