Sok ismerősöm, kollégám, amikor megtudja, hogy szeretem az országúti kerékpárversenyeket, csodálkozva kérdezi: Mit lehet ezen nézni? A kérdésre rendszerint elég türelmetlenül rá szoktam vágni: ezt-azt. El lehet magyarázni valakinek, aki nem szereti, hogy mi a jó egy háromhetes nagy körversenyen? Ott vannak a sík szakaszok, amikor a nagynevű sztárokat szinte nem is látjuk. Ha mégis, a legjobb fizikumú, legizmosabb csapattársaik gyűrűjében kerekeznek, beszélgetnek.
Ahogy közelednek a hegyek, úgy zárkóznak egyre jobban magukba, és már semmi mást látsz belőlük, minthogy maguk elé meredve, gondolataikba mélyülve, egykedvűen tömik magukba az ételt. Töltenek, akár a támadásra készülő elektromos angolna. Ezek a szakaszokon a gyorslábú sprinterek csapatai játsszák a főszerepet. A nyulakként előreküldött, mezüket és szponzoraikat mutogató szökevényeket a legjobb pillanatban beérve, a legjobb helyet igyekszenek kiharcolni a sztárjuknak, aki kilőtt puskagolyóként találva meg a rést a hátsó kerekek között, elsőként rúghatja át a bringát a célvonalon. Sokan lebecsülik a sík szakaszokat, pedig egy meleg nyári délután, amikor még az elhúzott függönyökön keresztül is besüt a nap, milyen jó felébredni a célvonalon piranjaként nyüzsgő sprinterek látványára.
Vannak, akik az időfutamot tekintik unalmasnak. Pedig milyen érdekes figyelni, vajon a szám specialistái, a magas, agyonizmolt atléták győznek, vagy a jó összetett versenyzők közéjük tudnak furakodni. Vajon mennyi időt vesztenek a vékony dongájú hegyimenők? Végképp elszállnak az összetett győzelemmel kapcsolatos reményeik, vagy sikerül elviselhető szinten kezelni a veszteséget.
Mások a változatos felszínű összekötő szakaszoktól kapnak csömört. Mit lehet azon élvezni, hogy elindul egy szökevénycsoport, aztán vagy utolérik, vagy sem. Pontosan ezt. Az esélyt, amelyeket ezek a kisebb-nagyobb emelkedőkkel tarkított szakaszok a „kisbiciklistáknak” nyújtanak. Hogy azok, akik évszámra húzzák az igát, szolgálják ki a nagy sztárokat, de nem elég gyorsak a sprinthez, nem elég erősek az időfutamhoz, és nem elég tehetségesek a hegyekhez, megízlelhessék a győzelem örömét, hogy egyszer-egyszer rájuk is süssön a nap. Izgalmas figyelni, hogy alakulnak a hatalmi viszonyok a mezőnyben. A simább etapoknál vajon a sprintercsapatok hajlandók plusz terhet magukra venni az utoléréssel? A hegyesebbeknél vajon beálltak e már erőviszonyok? Az összetettben élen állók már csak egymást tartják sakkban, és nem akarják mindenáron a győzelmet? Vagy a legerősebb versenyzők egyike erődemonstráció céljából, vagy valamilyen különleges érzelmi okból akkor is rámegy a szakaszgyőzelemre, ha különösebb taktikai érdeke nem fűződik a megszerzéséhez? Hogy mennyire érdekes az országúti desperádók műfaja, mi sem mutatja jobban, minthogy Jens Voigt a sportág egyik ikonjává vált ezzel a tudományával.
Bármilyen érdekesek a mezőnybefutók, az időfutamok, vagy a médiumszakaszok, a legizgalmasabbak a királyszakaszok, az égbe nyúló, meredek hágók. Hihetetlen izgalmas látni, ahogy az élversenyzők csapatai félelmetes tempóban, az alaszkai hómezőkön száguldó óriásvonatokként zakatolnak fölfelé a hegyoldalon. Ahogy fogy az oxigén, úgy fogy a mezőny is. Az utolsó kilométereken eljön az igazság pillanata, amire a nagy hegyimenők olyan elmélyülten készültek. Amikor nincs más, csak az egyre emelkedő út, az egyre ritkább levegő, a szél, a hideg, és a mérhetetlen, csontot égető fájdalom. Aki le tudja győzni a fájdalmat, az magasba emelheti a kezét, akit legyőz a saját teste, az csalódottan fordul le a kerékpárról a célegyenesben.
Azt hiszem, hogy ez a lényeg, ez az, ami lenyűgözi az embert ebben a sportágban. Hogyan győzik le ezek a sportolók hidegben, esőben, szélben, vagy perzselő hőségben önmagukat. A félelmet, a monotóniát, a fájdalmat, az oxigénhiányt, a fáradtságot, végső soron önmagukat, hogy be tudják bizonyítani: Meg tudom csinálni!
Rácz Vanda írása és engedélye nyomán
A kép forrása: Flickr via Photo Pin – a szabad felhasználású és szerkeszthető képek gyűjteménye
