Így volt ezzel Henri Desgrange is, aki 1893-ban felállította az első hivatalos egyórás rekordot, majd öt évre rá megírta a ’La téte et les jambes - A fej és a lábak’ című könyvét a taktika fontosságáról a kerékpársportban. Ekkor még nem tudta, hogy e tetteire, - amik a szóban forgó sportban mérföldkövek - alig fognak emlékezni, mert eltörpülnek azon erőfeszítései mellett, amivel az újságját akarta megmenteni.
1892-ben Pierre Giffard részt vett a Le Vélo naponta megjelenő újság alapításában, majd 1896-tól főszerkesztője lett. Itt dolgozott Henri Desgrange is, amikor 1894-ben kirobbant a Dreyfus-affér. Az ügy és annak 1899-es újratárgyalása kettészakította Franciaországot. Giffard cikkeiben Dreyfus mellé állt és meghurcolt hősként éltette. Ezzel szemben a lap szponzorai és hirdetői, Édouard Michelin, Charles Terront és Jules Albert Dion gyárosok (és a kerékpársport úttörői a maguk területén) a Dreyfus-ügy ellentétes oldalán álltak. A szponzorok emiatt összeütközésbe kerültek Giffarddal és úgy döntöttek, hogy saját lapot alapítanak. 1900 októberében létrehozták a L’Auto-Vélo napilapot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy tönkretegyék Giffardot. Az újság szerkesztésével és a konkurencia kiszorításával Desgranget bízták meg, a lap könyvelője az aprólékos Victor Goddet lett. Sárga színű papírt választottak ellenfelük, Giffard zöldjével szemben. A konkurenciaharcból pereskedés lett, a bíróság kötelezte a L’Auto-Vélo-t, hogy hagyja el nevéből a ’Vélo’ szót. 1902-re mindkét lap küszködött az alacsonynak mondható húszezres példányszámmal és a kevés hirdetővel.
Desgrange és stábja 1902 novemberében ült össze válságértekezletre a párizsi Zimmer étterembe (ma már T.G.I. Fridays), hogy megoldást találjanak a problémákra. Itt állt elő az újság kerékpáros tudósítója Geo Lefévre azzal az ötlettel, hogy: „Rendezzünk egy kerékpárversenyt, ami hosszabb, mint az eddig versenyek. Olyat, mint a hat naposok a velodromokban, csak az országúton. A nagy városok biztos örülnének a saját versenyzőiknek. Változtassuk át Franciaországot egy velodrommá és a díszlet, legyen maga a táj”. Desgrange a következő választ adta: ”Ha jól értelek kedves barátom egy Tour de France-t javasolsz?”. Desgrange ekkora már több kerékpárverseny rendezését tudhatta maga mögött például a Paris-Brest-ét 1901-ből. A konkurencia kiszorítására 1902-ben megszervezte a Bordeaux-Paris-t hetekkel az eredeti után, ahol közeli barátja Maurice Garin jobb időt futott, mint a rivális Le Vélo győztese. Desgrange azonnal felismerte Lefévre ötletében rejlő sport és üzleti lehetőségeket, és erről nem volt nehéz meggyőzni saját munkaadóit se.
Ám maga a ’Tour de France’ ötlete nem Geo Lefévre sajátja. Az első franciaországi körutazást – amiről írott emlék van – 1564-ben „szervezte” Medici Katalin a saját kézműveseinek, hogy tapasztalatot gyűjtve járják körbe Franciahont. A gyalog teljesített távról három év elteltével tértek vissza. A sportszemmel nézhető első Tour de France pedig Louis Gillethez és lovához fűződik 1830-ból, kerékpárral pedig Adolphe Clément kerülte először körbe Franciaországot 1870-ben. 1893-ban a Le Journal tervezett egy a Tourhoz hasonló versenyt, a Nantes-Bordeaux-Toulouse-Marseille-Lyon-Troyes útvonalon, de szponzorokat egyáltalán nem találtak tervük megvalósításához. 1895-ben Théophile Joyeux teljesített egy 4429 kilométeres túrát az ország körül, mindössze tizenkilenc nap alatt, majd ezt döntötte meg Jean Corre, aki 5102 kilométert tekert huszonöt nap alatt. De ekkoriban szó sem lehetett ilyen szintű teljesítményt, távot versenykörülmények között, koordinálva megvalósítani. Az egyetlen sportértékű példa a L’Matin szervezte autóverseny volt Franciaország körül, júliusban. Tíz nap alatt 2291 kilométer autóztak ötvenegyes átlaggal. Hasonló hosszúságú kerékpárversenyek csak a velodromokban voltak az ún. hatnaposok, amire Lefévre is utalt a párizsi étteremben. Ezeken a versenyeken kétezer kilométert teljesítettek, de zárt körpályán.
A szervezési és technikai nehézségek ellenére Desgrange úgy döntött, hogy belevágnak az eddig számukra is ismeretlen és új műfajba. Három nappal azután, hogy nevükből el kellett hagyni a ’Vélo’ szót, a L’Auto 1903 január 19. számában a címlapon a „Tour de France, a legnagyobb kerékpárverseny a Földön” versenykiírással jelent meg. Május 31.-től július 5-ig tervezték a versenyt a Párizs-Lyon-Marseille-Toulosue-Bordeaux-Nantes-Párizs útvonalon, az óramutató járásával megegyező irányban haladva. Minden szakasz befutója egyben a következő etap rajtja is volt, a transzfer kérdése fel sem merült. Az összetett győztes az lesz, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a távot, ugyanazon a kerékpáron, amivel elindult. A versenyen szponzorált profi versenyzők, fél amatőrök és hobbi biciklisták is indulhattak. Az indulókat kategóriákba osztották. Akiknek volt csapatuk azok természetesen a csapatuk színeiben versenyezhettek, a többiek az ’isolé’ - független kategóriába kaptak besorolás, nekik a versennyel járó összes költséget maguknak kellett állniuk. Desgrange a versenyt az első pillanattól az emberi teljesítőképesség és annak határainak feszegetése köré építette - tegyük hozzá mindvégig az üzleti érdek is vezérelte. Remélvén, hogy a heroikus küzdelem megnöveli a példányszámot, megtiltotta az irammenők szerződtetését, ami akkoriban a hosszabb kerékpárversenyeken szokás volt. Ezzel a kor nagy sztárja Garin sem tudott megbékélni, de Desgrange ragaszkodott az egyéni teljesítményhez és saját elképzeléseihez. A versenyzők a szabályok szerint nem fogadhattak el semmilyen segítséget külső forrástól, tehát minden technikai és emberi nehézséggel maguknak kellett megküzdeniük. Nem segíthették egymást se, hiába voltak esetleg csapattársak. A Tour igazgatója maga Desgrange lett ő döntött minden kérdésben.
Az első versenyző, aki kifizette a húszfrankos nevezést Maurice Garin volt, de a magas összdíjazás ellenére április 21-ig Garinnal együtt csak tizenöten jelentkeztek. Május 6-án Desgrange az újságja hasábjain kihirdette, hogy felére csökkenti a nevezést, felemeli a pénzdíjakat és napi 5 frankkal járul hozzá a versenyzők költségéhez. Végül július elsején egy szerdai hajnalon elrajtolt az 59 fős mezőny. A hat szakasz között mindig három pihenőnapot tartottak, a táv pedig 2428 kilométer volt. A szakaszokból négy 400 kilométer feletti volt. A versenyt Maurice Garin, Desgrange jóbarátja nyerte közel száz óra alatt, 25,6 kilométeres átlagsebességgel, és a Tour történetének legnagyobb időkülönbségével (2 óra 59 perc) a második helyezett előtt. A Parc des Princesbe az indulók harmada ért csupán be. A L’Auto eladásai megháromszorozódottak, az akár napi több speciális kiadásnak köszönhetően.
Képek: archívum
