Az 1904-es Tourt az úton Maurice Garin, a címvédő nyerte, de ezt a Tour volt az egyik legbotrányosabbnak mindközül. Összeesküvések, csalások, rendszeres vonatozások, szöggel felszórt utak, automobilba kapaszkodások, sőt a közönség soraiból erőszakos partizánakciók (barikád emelések és a kerékpárosok megtámadása) jellemezték a versenyt. Az olasz Geribnek ujját törték, többekre rátámadtak, hogy saját favoritjuknak ebből előnye származzon. A szervezők többször lőfegyverrel kergették szét a tömeget, hogy biztosítsák a versenyzők biztonságát. A párizsi befutó után Desgrange kijelentette, hogy a „Tour a saját sikerességének áldozata lett” és ez volt az utolsó Tour de France. A verseny kontrollálása kicsúszott a szervezők kezéből, egész egyszerűen nem tudták az ellenőrzésük alatt tartani a saját versenyük, annak népszerűsége két év alatt túlnőtt a L’Auto szervezőstábján. A rendkívül csalódott Desgrange a több hónapos kivizsgálások után decemberben mégis a Tour folytatása mellett döntött. Az új győztes Henry Cornet lett, aki a mai napig a legfiatalabb Tour-első, a maga 19 évével és 11 hónapjával. A Le Veló 1904 végére teljesen tönkrement, Desgrange egykori főnökének állást ajánlott a L’Auto-nál és 1923-as halálakor emlékművet állíttatott Giffardnak.
A 1905-ös Tour legnagyobb változtatása az volt, hogy az összetett győztest nem az összesített idő alapján határozták meg. Ennek oka az előző Tour csalásaiban keresendő. Desgrange ki akarta szorítani a vonatozásokat, autós húzatásokat ezért a következő pontrendszert alkotta meg: a szakaszon elért helyezését kapja meg a versenyző és ezeket összeadva a legkevesebb ponttal rendelkező kerekes nyeri meg a versenyt (ezt a rendszert a mai napig használják a sportban). A hat szakasz helyett tizenegy szakaszra osztotta a versenyt számos új város közbeiktatásával. Desgrange rövidített a szakaszok hosszán is így a hajnali indulások helyett elég volt kora reggel elrajtoltatni a mezőnyt. Így lerövidült az idő is, amit koromsötétben tettek meg a versenyzők. A táv egy kicsit nőtt, majdnem elérte a 3000 kilométert. Az útvonalba bekerült az első említésre méltó emelkedő az Alpok lábánál fekvő Ballon d’Alsace. A Tourt, Louis Trousselier nyerte, aki a katonai szolgálata alatt kezdte meg a versenyt, és mivel eltávozása lejárt a Tour vége előtt, gyakorlatilag katonaszökevényként versenyzett.
Látván a Tour növekvő népszerűségét és varázsát a szervezők még több szakaszosra tervezték a versenyt. Ez a táv drasztikus növekedéséhez vezetett. Az 1906-os Tour 4543 kilométeresre sikeredett. A szakaszok hossza jelentősen nőtt az előző évihez képest. Ezek a változások vezettek az egyik leglassabb átlagsebességgel megtett Tourhoz, amit René Pottier nyert meg. Pottier 650 kilométert töltött egyedül(!) a mezőny előtt szökésben, ez azóta is példanélküli a Tour történetében. Sajnos Pottier nem tudta megvédeni címét; miután megtudta, hogy győzelme alatt felesége megcsalta, januárban felakasztotta magát.
Az 1907-es Tourt egy szakasszal toldották meg, így tizennégy szakaszon tették meg a közel 4500 kilométeres távot. Ez volt az első Tour, ami kilépett –az akkori- Franciaország területéről. Desgrange a német hatóságokkal egyeztetve Metz-be vitte a harmadik szakasz befutóját. A másik újdonság az útvonalban a taktikai és üzleti szempontból betett több hegy volt. Az előző Touron a Ballon d’Alsace-n robbantó Pottier nem csak a versenyt tette érdekesebbé, hanem a L’Auto példányszáma is jelentősen megugrott, ezért is került be az útvonalba a Col de Porte, ami jóval nehezebb, mint a Ballon d’Alsace. Egy másik fontos döntés is születtet, amikor a versenyben vezető Émile Georget kerékpárt cserélt a zsűri úgy határozott, hogy nem zárja ki a népszerű francia versenyzőt, csak megbünteti, hogy még befejezhesse a versenyt. A negyvenöt büntetőpont elvette Georget összetett esélyeit, így Lucien Mazan, becenevén Petit Breton nyerte a versenyt. Ugyanő győzött az 1908-as Touron is ahol nem volt számottevő változás a lebonyolításban, az útvonal és a táv pedig egyáltalán nem változott. A győztes csapata, a Peugeot uralta a versenyt, minden szakaszt az ő versenyzőjük nyert, és az összetettben is sikerült az első négy helyet elvinniük. Petit Breton tizennégy szakaszból mindössze egyszer nem tudott az első négybe kerülni. Az útvonal és a táv az 1909-es versenyre is ugyanaz maradt. A versenyt a 150(!) induló közül a luxemburgi Francois Faber nyerte, első külföldiként. A L’Auto napi példányszáma ekkora elérte a 250.000-et.
Az 1910-es Tour tervezésekor Alphonse Steinès –aki a tönkrement Le Veló-tól került át a L’Auto-hoz - azzal az ötlettel állt elő, hogy a mezőny menjen át a Pireneusok 2000 méter magas hágóin. Egyrészt a példányszám drasztikus növekedésére számított, másrész jól ismerte a hágókat, amiket kocsival már bejárt. (Alphonse Steinès részt vett a Paris-Roubaix szervezésében is). Desgrange nem hitt az ötletben, de a példányszám növelése felkeltette az érdeklődését. A biztonság kedvéért alkalmazottját elküldte, hogy nézze meg járhatóak-e a hágók. Steinés a Tourmalet-n olyan hóviharba került, hogy kocsijával nem tudott továbbmenni. Kiszállt, és gyalog próbált átbotorkálni a hegyen, végül eltévedt, és egy kisebb szakadékban végezte. A kocsiját felfedező helyiek indultak a keresésére, és hajnal háromkor a fagyhalál elől mentették meg, amikor rátaláltak. Steines reggel a következő táviratot küldte: ”Gond nélkül átkeltem a Tourmalen. Az út állapota kielégítő. Nem lesz problémájuk a kerékpárosoknak.” Desgrange pár napra rá kihirdette, hogy a Tour de France átkel a Pireneusok négy hágóján név szerint a Peyresourde-on, Aspin-on, Tourmalet-n és az Aubisque-on. Az útvonal hossza közelített a brutális 5000 kilométerhez, a szakaszok száma mindössze eggyel nőtt. Desgrange arra számított, hogy nagyon sokan nem fogják túlélni a hegyeket, ezért kitalálta, hogy egy seprűs kocsi haladjon az utolsó versenyző mögött, „esetleg” aki feladja, a versenyt, azt begyűjtse. (Ez a mára már szimbolikus seprűs kocsi a mai napig ott megy a mezőny mögött.) Desgrange annyira tartott attól, hogy nem lesz, aki befejezi a versenyét, hogy a két pireneusokbeli szakaszon, akit a kocsi hozott be, az is folytathatta a versenyt. Félve az újítás bukásától nem is ment el a szakaszra. Egy kollegája beszámolója maradt ránk, az utolsó hegyről az Aubisque-ről: „Megláttam ez első versenyzőt. Lábaival a pedálra nehezedett, teste remeget, háta meghajlott, nagyon lassan haladt, de legalább mozgott. Melléértem és megkérdeztem, hol vannak a többiek? Nem tudta felemelni a fejét, szeme mereven az útra szegeződött és lassan eltűnt a kanyarban.”
A másodiknak érkező Octave Lapizenak már volt mondanivalója, amikor eltolta kerékpárját a zsűri mellett, ennyit mondott: „Vous étes des assassins!” – azaz gyilkosok! -, majd hozzátette, hogy ahogy leér a hegyről, feladja a versenyt. Nem így történt. Lapize nyerte a Tourt óriási csatában Alcyon-os csapattársa és a címvédő Faber előtt, aki nem tudott megbirkózni a hegyekkel és a defektek sorozatával. A Tour jellege egycsapásra megváltozott; az eddigi sík szakaszokon előnyt élvező robosztus, erős versenyzők mellett esélyessé léptek elő a kisebb testalkatú, alacsony, vékonyabb felépítésű kerekesek, akik a hegyeken jobbak voltak. Míg Faber, akit a colombes-i óriásnak hívtak 90 kiló körüli volt, addig Octave Lapize jó 20 kilóval könnyebben versenyzett.
Az 1911-es Tourra, miután a Pireneusokat sikernek könyvelték el, az útvonalat kiegészítették az Alpokkal is, az Allos, a Galibier és a Telegraphe hágóival. A táv hossza 5344 kilométer volt. A modern Tour de France útvonalának egyik alapja ebben az évben alakult ki, az Alpokon és a Pireneusokon azóta mindig átkel a mezőny. A szakaszok 340 kilométer körüli átlaghosszúságúak voltak. Gustave Garrigou győzött, az Alcyon csapat színeiben. A jövő évi Tourra nem változtattak az útvonalon, de kevesebb pihenőnapot szántak a kerekeseknek. Ekkor alakult ki, hogy a szakaszok között egy pihenőnap van, ez a forma sokáig uralkodott a verseny ezen területén. Odile Defraye révén megszületett az első belga győzelem, az utolsó összetett pontszámításos Touron. Eugene Christophe - az összetett második - rövidebb idő alatt teljesítette a távot, mint a győztes, de a pontrendszer miatt nem ő nyert. Emiatt határozott úgy Desgrange, hogy 1913-ban visszatérnek az igazságosabb, összesített idő alapján meghatározott elsőhöz. A régi/új rendszer hátránya az volt, hogy az út szélén a kerékpárjuk javításával lemaradó versenyzők nagyobb és tartósabb hátrányt szenvednek, mintha csak egy nap veszítenének értékes helyezéseket. Desgrange ennek ellenére nem oldotta fel azt a szabályt, hogy a kerékpáros nem kaphat külső segítséget, noha a Giron ezt már nem alkalmazták. A Tour egyik leghíresebb esete is ebben az évben történt. Eugene Christophe azért kapott időbüntetést, mert elfogadta egy kovácsinas segítségét, aki a fújtatóval izzította neki a tűzet, míg Christophe a törött villáját kovácsolta. Ez a Tour látogatott el először Svájcba, és ez a Tour indul el először az óra járásával ellentétesen, tehát a Pireneusokon keltek át először. A Tourt a belga Philippe Thys nyerte. Tour-szakértők szerint Desgrange felajánlott egy sárga megkülönböztetett mezt Thysnek, mint a versenyben vezető kerekesnek, aki ezt először taktikai okokból visszautasította (hogy könnyebben el tudjon szakadni a mezőnytől). Később a szponzorai hatására mégis hordta a mezt. Hogy ez csak legenda, vagy valóság sajnos nem lehet egyértelműen eldönteni, míg Thys ragaszkodott ahhoz, hogy ez megtörtént, nem találtak rá írott bizonyítékot. A Tour-éra ezen részének dokumentumai jelentős veszteségeket szenvedtek az első világháborúban. Az 1914-es Tour követte az előző évi verseny formáját, és ismét Philippe Thys bizonyult a legjobbnak. A leglényegesebb változás az volt, hogy a részvevők rajtszámot kaptak, amit a verseny végéig viselniük kellett. Két nappal a párizsi befutó után azonban kitört a világháború.
Fotók: archívum
