A világháború alatt nem rendezték meg a viadalt, hiszen aki tudott, az harcolt. Az értelmetlen pusztításból sokan – túl sokan - soha nem is tértek vissza: Henri Alavoine, Lucien Petit-Breton, Edouard Wattelier, Émile Engel, sajnos mindannyian életüket vesztették. Fabert hátba lőtték, amikor egy sebesült bajtársát mentette a frontvonalból. Lapize-t, Verdun felett kilőtték repülőjével együtt, ő 29 éves volt. A háború után Desgrange azonnal elkezdte szervezni a következő Tourt, annak ellenére, hogy nem maradt olyan versenyző, aki az elmúlt években versenyben lett volna. Kerékpárcsapat is alig volt, ami biztosítja a kerékpárt és az egyéb szükséges tartozékokat a versenyzőknek. A La Sportive konzorcium látta el több mint az indulok felét felszereléssel. A tizenöt szakaszos modellt tartva, majdnem ugyanazon az útvonalon tették meg a versenyt, mint 1914-ben. Az egyetlen változás a most már Franciaországhoz tartozó Metz és Strasbourg érintése volt. A kijelölt út ezért jóval átlépte az 1910-es évek megszokott távját, a maga 5560 kilométeres hosszával. A másik változtatás a sárga trikó bevezetése volt . A versenyben vezető kerékpáros a 10. grenoble-i szakasztól viselhette a megkülönböztető trikót. A sárga szín nem csak az újság papírjára utalt, hanem a nap és a regeneráció szimbóluma is volt egy olyan nemzedéknek, ami most esett át az emberiség történetének legnagyobb pusztításán. Alig indultak többen, mint az első Touron és hivatalosan mindössze tízen fejezték be a versenyt. Minden idők leglassabb Tourján erősen meglátszottak a háború nyomai. Firmin Lambot – a Vasember – nyerte a versenyt, aki rászolgált a becenevére, mert ezen a Touron a legrövidebb szakasz is 315 kilométer volt, míg a leghosszabb etap elérte a már-már teljesíthetetlen 482 kilométert (Les Sabbles-D’Olonne - Bayonne).
Desgrange egészen 1924-ig megtartotta a 15. szakaszból álló versenyformát. Az útvonalban két dolog változott ezen évek alatt. Genf és Gax nagyjából felváltva voltak a cél és rajtállomások Starsbourg és Brinacon között. A versenynek otthont adó többi város nem változott. Az 1920-as Tourt első háromszoros győztesként Philpihe Thys nyerte. Bár ezen írás nem foglalkozik a versenyen történtekkel, itt mégis meg kell említeni Honoré Barthélemy-t. Barthélemy a legjobb franciaként érkezett meg Párizsba a nyolcadik helyen. A 9. szakaszon útban Nizza felé összetett másodikként elesett és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy egy felpattanó kő kiütötte a szemét. Barthélemy, aki fél szemére azonnal megvakult, kivette a szeméből a követ (orvosi kocsi még nem volt) majd folytatta a versenyt, de elvesztette második helyét. A következő szakaszt megnyerte, de az összetettben nem tudott előrébb lépni, sőt újabb balszerencsés bukás után eltörte az egyik bordáját is, majd amikor emiatt ismét bukott kulcscsontját is eltörte. Fájdalmait enyhítendő megfordította a kormányát, hogy ne kelljen annyira meggörnyednie sérült csontjaival. Így érkezett meg Párizsba, félvakon törött bordával és törött kulcscsonttal. A francia tömeg győztes hősként a vállán hordozta körbe az 1920-as (ha nem az egész Tour) legkeményebb versenyzőjét. Később üvegszemet kapott, amit többször elhagyott azokon a versenyeken ahol elindult.
Az 1921-es Tourra újra szép számú mezőny gyűlt össze, 123-an indultak, de a háború még mindig erősen rányomta a bélyegét a versenyre. A résztvevők többségét továbbra is a La Sportive látta el felszereléssel. A Tourt León Scieur nyerte, Firmin Lambot földije. Ők ugyanabban a kis vallon faluban születtek és éltek (Florennes). Lambot fedezte fel a Scieur-ben rejlő kerékpáros tehetséget, így ez a nagyobb falucska büszkélkedhet az egy lakosra jutó legtöbb Tour győztessel. Ezekben az években vezették be a touriste-routier kategóriát az isolé helyett. Az 1922-es Tourra visszatértek a verseny tradicionális csapatai, a Peugeot, és az Alcyon. Az útvonalba bekerült az ismeretlen és rettegett Izoard. A versenyt Firmin Lambot nyerte, aki azóta is a legidősebb győztes. 1923-ban a legjelentősebb változás az volt, hogy a versenyzők a javítás helyett ki is cserélhették a tönkrement alkatrészeiket újakra. Az időjóváírást is ebben az évben használták először, a szakaszgyőztesnek két bónuszpercet vontak le az összetett idejéből. Henri Pélissier nyerte a Tourt, aki a Desgrange-al sokszor összevitatkozott a szabályok miatt. Nyolc indulásából egyszer első, egyszer második lett, többi versenyét nagyobbrészt az embertelen szabályok ellen tiltakozásból adta fel. A L’Auto napi példányszáma ekkor már túllépte a félmilliót. A következő Tour volt az utolsó, amelyiken 15 szakasz volt. Ottavio Bottecchia, Párizstól Párizsig vezette a versenyt, ebben a tekintettben – és az olasz Tour győzelmekében is – első volt. Desgrange az előző évről sikeresnek ítélt jóváírást 3 percre emelete, ezzel is ösztönözve a versenyzőket az egyéni akciókra.
Az 1925-ös Tour útvonalát 3 szakasszal toldották meg, így már tizennyolc részből állt a verseny. A napi táv ennek köszönhetően lényegesen rövidült, nem szerepelt már az eddig kínzásnak számító 482 kilométeres Les Sabbles-D’Olonne - Bayonne erőpróba. Mai szemmel is vállalható 200 kilométer körüli távokat teljesítettek, noha még kettő 400 kilométer feletti etap megmaradt. Ezek a változtatások automatikusan hozták azt az újdonságot, hogy a Tour során először nem volt pihenőnap minden szakasz között. Ismét Ottavio Bottecchia lett a győztes. Desgranegnak nem tetszettek a rövidebb szakaszok, ezért az 1926-os Tourra ismét megnövelte az etapok hosszát és számukból is elvett egyet. Ez lett a leghosszabb Tour a maga 5745 kilométerével, bő 400 kilométerrel volt több, mint a húszas évek áltagos Tourjai. Ez volt az első, hogy nem Párizsból, hanem Evianból indultak. Desgrange már az első szakaszokon drámát szeretett volna, ezért vitte az Alpokhoz a rajtot. A kegyetlen kihívás megfontolt tempóra késztette a versenyzőket és a tizenhét szakaszból tízben mezőnyhajrá döntött. A leghosszabb Tourt végül Lucien Buysse nyerte.
1927-re Desgrange több problémával is szembesült versenyével kapcsolatban. Egyrészt nem tetszett neki, hogy az élcsapatok óhatatlanul is behúzzák a gyengébb versenyzőket a célba. Másrészt úgy látta, hogy a versenyzők a síkon spórolnak erejükkel, hogy a hegyekben több energiájuk legyen. Jelentős változásokat hozott ezek visszaszorítására, hogy a teljesítmény ne apadjon. A Tourt immár huszonnégy szakaszra osztotta, ahol jelentősen rövidültek a napi távok. Pihenőnapok már csak a hegyi szakaszok között, az Alpokban és a Pireneusokban voltak. Eltűntek a 400 kilométer feletti távok, sőt, a 300 kilométeres erőpróbák is jelentősen csökkentek. Megjelentek a rövidebb 100-180 kilométer közötti etapok. A szakaszok átlag hossza 100 kilométerrel csökkent. Mindezen emberibb változtatások azonban elsősorban azért történtek, mert Desgrange úgy döntött, hogy a sík szakaszokat csapatidőfutam formájában rendezik majd meg, hogy izgalmasabb legyen a Tour. (Noha ez a versenyforma a csapatidőfutam elődje, több szempontból sem tekinthető mai szemmel igazi csapatidőfutamnak. Például nem kellett együtt megérkezni, és a csapatok létszáma is erősen változott, ami nem teszi lehetővé az egyenrangú elbírálást a későbbi igazi formával szemben a 30-as években) Tizenhat szakaszon külön indították a csapatokat, így azok (sőt gyakorlatilag a beérkezésig senki) nem tudták, hogyan állnak épp az aznapi versenyben. A kialakult káosz és a szokatlan versenyforma miatt komplett csapatok búcsúztak a versenytől az örült tempó miatt. A touriste-routier mezőnyt a profik mögött rajtoltatták, így ők gyakorlatilag elvesztették a lehetőséget a szakaszgyőzelmekre a síkon, annak ellenére, hogy a húszas években a mezőny nagyrészt még mindig az amatőr, profi klub nélküli versenyzők tették ki. A rajt visszatért Párizsba; a versenyt Nicolas Franzt nyerte, az első Touron ahol nem indult korábbi győztes (1903-at nem számítva természetesen). Annak ellenére, hogy sem a versenyzők, sem a szurkolók nem lelkesedtek a csapatok egyéni indításáért, Desgrange ragaszkodott hozzá, így az 1928-as Tour sík szakaszai is ezt a formát követték. A rajt időpontját az Amszterdami Olimpia miatt, két héttel eltolták a szokásostól, ami mögött üzleti döntés is állt. Ismét az Alcyon színeiben versenyző Franz nyerte a Tourt az első szakasztól végig vezetve erős csapatának köszönhetően. Desgrange az 1929-es Tourra csökkentette a csapatidőfutam jellegű versenyzést, mindössze három szakaszt tettek meg így. Az Alcyon csapat versenyzője Marucie De Waele, miután szerencsésen rákerült a sárga trikót megbetegedett. Annyira beteg volt, hogy nem tudott szilárd ételt enni, az Alpok királyetapján csapata tolta át és védte minden támadástól. Reggelre De Waele olyan beteg lett, hogy csak vízben oldott cukor maradt meg a szervezetében. A hegyi etapok közötti pihenőnapokon sem tudott felépülni. Az eviani rajtot egy órával eltolták az Alcyon csapat kérésére, hogy De Waele még egy kicsit tudjon aludni. Mikor De Waele Párizsba győztesként érkezett Desgrangenak ez sokk volt. Egy nagyon beteg ember nyerte meg a versenyét ahol csak a legerősebbeknek lett volna érdemük győzni. A következő Tourra döntő változásra szánta el magát, amely elindította a Tourt afelé a háromhetes körverseny felé, amit ma is láthatunk.
Fotók: archívum
