Az 1929-es Touron történtek és De Waele győzelme elbizonytalanította Desgranget, hogy valóban ő irányítja-e versenyét, ha az erős sztárcsapatok (Peugeot, Alcyon, Automoto) úgy tudják befolyásolni azt, hogy akár egy beteg ember is nyerhet. (1929-ben közös megegyezésre nem támadták a beteg De Walet egyes szakaszokon). Félvén, hogy a Tour felett a szponzorált csapatok átveszik az irányítást, olyan döntést hozott, amivel kiszorította a szponzorokat a versenyből. Az indulókat nemzetiségük szerinti csapatokra bontotta. Akik nem fértek be a nagy nemzeti együttesekbe azokat regionális csapatokba sorolta be. Ezzel a döntéssel a kerékpárgyártók egészen 1962-ig kiszorultak a csapatok Tour de France-on való szponzorálásából. A jól megszokott csapatneveket felváltották a nemzetek válogatottjai (francia, belga, olasz) és a regionális csaptok (pl. Normandy, Alssace-Lorraine, Provence, Champaigne). A touriste-routier kategória indulóit is hazájuk szerint osztották be. Desgrangenak a nemzeti csapatokra való átállás ötletében szerepet játszott, a franciák 1927-es Davis Kupa győzelme is. Igazi „négy muskétás” stílusban győzték le az Egyesült Államokat és a sajtóban nagy visszhangot kapott a francia nemzet egysége, szerepe. Amikor megvédték a címüket a következő két évben is, még erősebbé kovácsolódott a francia egység, ami jelentősen növelte az újság példányszámát.
Ám szponzorai kiszorításával (akik a L’Auto hirdetői is voltak) Desgrange hasonló helyzetben találta magát, mint Giffard a már tönkrement Le Veló napilapnál 1899-ben. Ezért, hogy támogatóit és pénzüket megtartsa, a szponzoroknak lehetőséget biztosított, hogy kocsi karavánban haladva a mezőny előtt népszerűsíthetik logójukat és termékeiket. Az első szponzor, aki jelentkezett a Menier Csokoládégyár volt, őket mindössze ketten követték az 1930-as Tour első reklám karavánjában. A kereskedelmi karaván kavalkádja máig a mezőny színes és elmaradhatatlan része, sok száz méteren keresztül kavarog, a versenyzők előtt két órával az úton.
Az 1930-as Tourra érett meg Desgrangban az a gondolat, hogy versenyében redukálja a szerencse szerepét, és a bukások, defektek versenyre kiható jelentőségét. Több mint negyedévszázad után úgy döntött, hogy a versenyzők segíthetik egymást, átadhatják egymásnak a kerékpárjaikat és azok alkatrészeit. Sőt a kerekesek már kaphattak segítséget, a mezőnyt kísérő kocsikból is. Desgrange elvetette a különindításos csapatverseny formában zajló kaotikus szakaszokat is. A Tourt most először 21 szakaszra osztotta, megtartotta a rövidebb etapokat, a táv pedig 5000 kilométer alá csökkent. Pihenőnapok csak az Alpok és Pireneusok között voltak, szám szerint öt. Az újítások már a rajt előtt elnyerték a közönség tetszését, Franciaország egy emberként szurkolt André Leducqnak aki meg is nyerte a versenyt, nagyban az új változásoknak és erős csapatának köszönhetően. A L’Auto kiosztotta a legjobb hegymászónak járó „különdíjat” is (Benoit Favré kapta), ami egyelőre egy cikk volt az újság hasábjai. Ez a cikk vezetett három évvel később a tényleges hegyi király cím létrehozásához. A Tour de France jellege végleg megváltozott, az „egy mindenkiéért, mindenki egyért” szellem itatta át az új Tourt és ez még csak a változások kezdete volt.
1931-es Tour de France-ra Desgrange megváltoztatta az időjóváírást. Az a szakaszgyőztes kapott három bónuszpercet, aki több mint három perccel nyert a második előtt. Max Bulla a verseny történetének egyetlen touriste-routierként vehette fel a sárga trikót, amit most már az első szakasztól viselt az összetett első. A Tourt, Antonin Magne nyerte. 1932-re Desgrange csökkentett a verseny össztávján, a 30-as években körülbelül 4300-4500 kilométernél húzták meg a maximumot, húsz-huszonkét etapra bontva azt. Kevesebb lett a pihenőnap is. A verseny menete a rettenthetetlen állóképesség próbája felől a gyorsabb, taktikusabb versenyzés irányba kezdett el fejlődni és máig erre tart. Jóváírásokat, most már a győztes négy perce mellett a második és a harmadik is kapott, kettő illetve egy percet. Ezt megkapták akkor is, ha sprintbefutó döntött közöttük. Ha az első három percet vert a másodikra, akkor ő viszont megkapta az előző évi bónusz három percet most is. Ezzel egy három perc közeli szakaszgyőzelemmel tíz percet lehetet hozni a negyediken. Ennek előnyét André Leducq használta ki leginkább. A huszonegy szakaszból tizenegyszer végzett az első háromban, ebből hatszor első lett. Időjóváírás nélkül három perc lett volna az előnye Párizsban, a második Kurt Stoepellel szemben. Desgrange nem győzte méltatni Leducq-ot, komplett versenyzőnek nevezete aki, gyors a sprintekben, erős a hegyeken, és átlátja a versenyt. Ezen a Touron szereplő francia csapat volt az egyetlen, amelyik teljes létszámmal érkezett meg Párizsba, elsőként a Tourok történetében. A Leducq, Georges Speicher, Roger Lapebie, Charles Pelissier nevekkel fémjelzett csapat minden körülmények között kontrollálni tudta a versenyt.
A következő évre Desgrange belátta, hogy a túl sok jóváírás eltorzította versenyét. Ésszerűsítette a bónuszperceket és visszatért eredeti ötletéhez, hogy csak az első kap két perc jóváírást. A szakaszokhoz hozzátett az össztávot csökkentette és hogy „mérhető”, versenyezhető legyen a legjobb hegyimenő kategória (ne csak egy szubjektív cikk) pontokat adott a magas hegyekért. Nehézség szerint a csúcson lehettet az első áthaladóknak pontokat gyűjteni, aki a legtöbbet szerzi meg az lesz a ’Hegyek Királya’. Desgrange létrehozta a verseny a versenyben formát, ezzel a Tour újra gyökeresen megváltozott. Óhatatlanul elindult a kerékpárosok specializálódása a különböző célok felé. Az első hegyi pontversenyt a Martini és Rossi vermutot gyártó cég szponzorálta. A Tourt Geroges Speicher nyerte, az első hegyi király Vicente Trueba a ’torrelavegai bolha’ lett. A L’Auto napi példányszáma a népszerű újításoknak és a francia sikereknek köszönhetően átlépte a 800.000-et.
Az 1934-es Tourra, Desgrange újra változtatott az időjóváíráson. A sík szakaszok első két helyezettje kilencven illetve negyvenöt másodperces jóváírást kaptak. Ha a szakaszgyőztes időkülönbséggel érkezett további két percet kapott. Az időbónuszt ettől az évtől kezdve a kategorizált hegyek tetején is megkapták az első áthaladók. Ebben az évben vezette be Desgrange az egyéni időfutamot a versenyére. A Paris-Soir's újság indította útjára a versenyformát két évvel ezelőtt, nevezetesen a Grand Prix des Nations-t. A versenyen a kerékpárosok egyedül indultak, sík terepen ahol legnagyobb ellenfelük az óra volt. Egészen 1994-ig ez a verseny volt a nem hivatalos időfutam világbajnokság. (Jacques Anquetil kilencszer nyerte meg). Az új versenyformát Desgrange bevezette a Tourra, ami már a rajt előtt megosztotta a versenyzőket. René Vietto unalmas és ostoba szakasznak nevezte, ahol semmi érdekes nem fog történni. Mások értetlenül álltak az előtt, hogy egyedül kell teljesíteni egy egész szakaszt. Desgrange nem volt biztos az egyéni időfutam sikerében, ezért egy másik újítással együtt vezette be, nehogy teljes bukás legyen a szakasz. Az 1934-es Tour huszonegyedik szakaszát két részre osztotta, egy szokásos sík szakaszra, majd délután megtartották a Tour első egyéni kronóját, ami nagy sikert aratott. Az időfutamot és a Tourt is Antonin Magne nyerte. Az egyéni időfutam versenybe iktatásával ismét nagyot változott a Tour de France. A Pireneusok és az Alpok útvonalba emelése óta mindig a hegyen illetve valamelyik hegységben dőlt el a verseny. Az időfutam visszaadta azoknak a versenyzőknek az összetett győzelem lehetőségét, akik a hegyekben termetük, testfelépítésük miatt hátrányt szenvedtek és most az időfutamon kihasználhatták, kamatoztathatták erejük, azaz visszanyerhették a hegyekben elvesztett időt. Az időfutamokat a hegyei szakaszok utánra tették, hogy ezzel is nyíltabb és érdekesebb legyen a versenyt. A táv általában 30 és 90 kilométer között váltakozott.
Fotók: archívum
