A kerékpársport mára már elképzelhetetlen segítők, ún. domestique versenyzők nélkül, ám nem volt ez mindig így. Megelőzve korát olyan furcsa kis csapatot hozott létre, ahol a kerékpározás történetében először az egyik versenyző a saját maga kárára segítette a másikat. A rajt pillanatától kezdve csapattársai nem a győzelemre, részsikerekre törekedtek, hanem arra, hogy csapatkapitányuknak munkájukból előnye származzon. Báró Henri Pépin karakterét Rejtő Jenő is megirigyelhette volna.
Henri Pépin 1864-ben született Bordeauxban. A századforduló környékén az Union Vélocipédique de France alelnöke volt, ami a Francia Kerékpáros Szövetség elődje. 1897-ben tandemen teljesítette a Párizs-Agen távot, majd az út tapasztalatairól kiadott egy kis füzetecskét. Negyvenéves korában kezdett versenyszerűen kerékpározni. Első évében, ahogy sokan mások akkoriban önállóan, csapat nélkül. 1905-ben a Peugeot-Wolber csapatához került. Klubjában ekkor olyan nagy versenyzők mellett szerepelhetett, mint a kétszeres Paris-Roubaix győztes Hippolyte Aucouturier, a későbbi Tour győztes René Pottier és az 1905-ös Tour győztese Louis Trousseliere. Pépin bekerült az 1905-ös Tour csapatba, de nem tudta befejezni a versenyt, a hetedik szakasz után szülővárosában Bordeauxban feladta a viadalt. Pepin nem volt jó kerékpárversenyző, egyetlen eredménye sem marad fent az utókorra ezért és életkora miatt érthető, hogy a csapat nem kínált neki újabb szerződést. Pépin 1907-ben, immár újra független versenyzőként elhatározta, hogy végigmegy a Tour de France-on és nem fogja végigszenvedni azt (akkoriban bárki indulhatott a Touron, aki kifizette a nevezést). Céljának elérésnek érdekében szerződtetett maga mellé két versenyzőt Henri Gauban-at és Jean Dargassies-t.
Jean Dargassies egy kicsiny falucska kovácsa volt, amikor 1903-ban megvette élete első kerékpárját, a boltos ajánlotta neki, hogy ránézésre termete és izomzata alapján talán indulhatna azon az új versenyen, ami nyáron lesz és amiről mostanában olvasott. Dargassies írt a L’Autó-nak a részletékért és elküldte a nevezést is. Bár választ nem kapott felutazott Párizsba a rajtra, és nekivágott a heroikus vállalkozásnak. Amikor faluján áthaladt a verseny külön nézősereg fogadta és hősként éltették. Azon kevés versenyző közé tartozott, akik be tudták fejezni az első Tour de France-t. Otthon a verseny után nevére szóló ünnepséggel várták, amikor leszállt a vonatról. Jean Dargassies negyedik lett az 1904-es Touron, amiért 1000 frankot kapott. Szülőfalujában fűszer-, majd kerékpárboltot nyitott, 1965-ben 93 éves korában hunyt el.
Pépin, hogy biztos legyen abban, hogy társai nem hagyják cserben, azt ígérte nekik, hogy a verseny végén a győztes pénzének megfelelő összeget kapják. Ám Pépin nem akarta megnyerni a versenyt, és hogy a Tour ne egy szenvedés legyen, azzal a tervel vágott neki a versenynek, hogy ő bizony a legjobb éttermeken fog étkezni és a lehető legdrágább, legkényelmesebb hotelekben fogja kipihenni a versenyzés fáradalmait. Mindezen plusz javakat természetesen biztosította két társának is az előre megígért fizetségen felül. Az 1907-es Tour de France rajtjánál tehát ez az igen furcsa és egyedi tervekkel rendelkező kis „csapat” is ott volt. Pépin már a rajtnál feltűnést keltett azzal, hogy az elrajtoló mezőny mögött a rajvonalon flörtölt a helyszínre kilátogató hölgyekkel. Már rég nem lehetett látni a mezőnyt, amikor elindultak. Pépin így emlékeztette csapattársait, nehogy azok elfelejtsék, miért vannak ott: ”Induljunk el. De ne feledjétek, a világ összes ideje a miénk.” Pépin és csapata elindultak, és ahogy kedvük és éhségérzetük diktálta megálltak a bárokban, éttermekben harapni valamit, vagy épp elfogyasztani egy kiadós ebédet. Miközben ádáz versenyt folyt elől Henri Pépin csapata órákkal a mezőny mögött egy turisztikai és gasztronómiai értékeket előtérbe helyező „versenyt vívtak”. A tájegységnek megfelelő drága és minőségi borokat fogyasztottak, a helyi specialitások leöblítésére. A második szakaszon a Tour de France időmérő bírái fél napot vártak a Henri Pépin vezette kerékpáros trióra. Ekkor még nem volt limitidő, így kizárásról természetesen szó sem lehetett. A nézők, pedig ahelyett, hogy kifütyülték volna a csapatot éltették Pépint és különleges, egyedi karakterét. Pépin aki igyekezett a nézők kedvére tenni dalokkal és versekkel köszöntötte az őt éltető embereket, az út mellett álló nőknek a kalapját lengette és ahol csak tudott csókokat dobált. A sajtó hamar lecsapott a történetre és a tiszteletbeli báró címmel szerepeltették cikkeikben az 1907-es Tour de France karizmatikus playboyát. Az újságok természetesen megemlékeztek társairól is Henri Gauban-ről és Jean Dargassies-ről, akiket a „domestique” jelzővel illettek. Ekkor még nem tudták, de mára már a segítőknek elévülhetetlen szerepük lett a kerékpározás történetében.
Az 1907-es Tour tovább folytatódott, a sajtó által nemesi rangra emelt Pépinnel, amikor az egyik szakaszon a hármas, - akik egyébként soha nem szakadtak el egymástól a versenyen - egy árokban ülő kerékpárost értek be. Jean-Marie Teychenne volt az, aki arról panaszkodott nekik, hogy annyira eléhezett, hogy nem tudja folytatni a versenyt és olyan éhes, hogy a kerékpárra sem tud felülni, ezért feladja a versenyt. Báró Pépin felkiáltott: „Nonszensz!! Bár nem fogjuk megnyerni a versenyt, de be fogjuk fejezni azt” – eközben két domestique-ja kisegítette az árokból Teychenne-t és a legközelebbi étteremben megvendégelték, majd meggyőzték, hogy tartson velük. A trió így immár kvartetté bővülve folytatta az utat. Az ötödik szakaszon Lyon és Grenoble között Henri Pépin feladta a versenyt és felszállt a hazafelé tartó vonatra, vele tartott Jean Dargassies is. Természetesen a megígért pénz kifizette két segítőjének, annak ellenére, hogy nem jutott el Párizsig. Henri Gauban folytatta a versenyzést de ő sem ért el célig, a tizenegyedik szakaszon szintén feladta a versenyt. Henri Pépin még egy Touron indult 1914-ben, de azt sem tudta befejezni, még ebben az évben szívrohamban elhunyt.
Az igazi segítők (versenyen versenyszituációban) közül az első valószínű Maurice Brocco volt. Brocco az 1911-es Tour de France-on már elveszítette összetettbeli esélyeit, amikor - vélhetőleg pénzért - segítőnek, iramdiktálónak szerződött az 1910-es győztes Francois Faber mellé. Desgrange, a Tour szigorú atyja, aki ekkor még az egyéni megméretetést tekintette elsőszámú irányadónak a versenyén, természetesen nem örült ennek. Újságjában a L’Auto-ban lekicsinylően, becsmérlően írt Broccoról, úgy fogalmazott, hogy nem igazi versenyző csak egy domestique (szolga). Brocco-nak természetesen nem tetszett az akkor még negatív jelző és a következő szakaszt végigvitatkozta Desgranggal, aki kocsival kísérte, nehogy Brocco segíteni tudjon másoknak. Miután Brocco megnyerte a legnehezebb pireneusokbeli szakaszt, Desgrange mondvacsinált indokkal kirúgta a versenyéről. Hosszú fejlődés után az 1930-as évekre jutott el oda a kerékpársport, hogy a domestique versenyzők megbecsült és nélkülözhetetlen részei lettek a csapatoknak. Mára szerepükkel a segítők teszik oly széppé és szerethetővé ezt a sportot, különleges más sportághoz nem hasonlítható teljesítményükkel. Amit úgy hívnak: önfeláldozás.
