Az elmúlt 10 év legjobb Giroi: Ivan Basso újfent

2010 ismét egy nagyszerű versenyt hozott, ahol sokáig olyan versenyzők adogatták egymás között a Maglia Rosát, akiknek a végső győzelmére kevesen fogadtak volna előzetesen, a harmadik hét elején pedig sokan már meglepetést szimatoltak.

Az utolsó emelkedőkön azonban végül győzött a papírforma, és a végén egy olyan versenyző diadalmaskodott nagyszerű teljesítményének köszönhetően, aki 2 év eltiltás, majd egy kevésbé jól sikerült visszatérő év után ért fel újra a csúcsra.

2010-et írunk. Az előző év első három helyezettje meglepő módon nincs ott a rajtnál, a címvédő Mencsov ebben az évben a Touron szeretne bizonyítani, Di Luca és Pellizotti pedig az eltiltásukat töltik. Az 1-es rajtszámot így Mendrisio világbajnoka, Cadel Evans viselheti, a BMC csapat versenyzője 2002 után indult el újra a viadalon. Az előző évi verseny negyedik helyezettje, a két hegyi szakaszt is meghódító Carlos Sastre ezúttal is a Cervélo csapattal a háta mögött várja a rajtot. Az Acqua e Sapone kapitánya ismét az előző évi verseny hegyi trikósa, a veterán Stefano Garzelli, az Androni Giocatolli első embere pedig az előző évben két szakaszgyőzelmet is bezsebelő Michele Scarponi. Az Astana vezére a karrierje első Girojára készülő Alexandre Vinokurov, a Caisse d'Espargne csapatát pedig Marzio Bruseghin vezeti az előző évben igen jó benyomást keltő David Arroyóval az oldalán. A Cofidis vezére a Vuelta ekkor már kétszeres hegyi királya, David Moncoutié, a Colnago kapitánya pedig Domenico Pozzovivo. A Lampre első számú embere az egykori győztes Damiano Cunego, rajta kívül a legendás Gilberto Simoni is ott van a csapatban, a nagy öreg visszatért egykori sikereinek a színhelyére, és az utolsó Giroján rajthoz álló klasszis a tisztességes visszavonulásra készül. Az egyik nagy esélyes Ivan Basso, aki az előző évben már megmutatta oroszlánkörmeit, a Liquigas csapattal és Vincenzo Nibalival a háta mögött pedig ezúttal is kimondottan erős támogatásra számíthatott. A Lotto vezére az első Girojára készülő Daniel Moreno, a Rabobank színeiben pedig feltűnik a fiatal Bauke Mollema. A Sky kapitánya az egyre jobb GT menővé váló Bradley Wiggins, míg a Katyusa ezúttal Karpetscsel és Petrovval készült. A Saxo Bank titkos esélyese az ausztrál Richie Porte, aki Bjarne Riis következő nagy felfedezettje, de ne feledkezzünk el a Garmin csapatról sem, amelyet a veterán Christian Vande Velde vezet, aki korábban már viselhette a rózsaszín trikót.

A viadal az előző évi hagyományokat ismerve nem meglepő módon ezúttal is a Benelux államokban rajtolt, ezúttal a holland főváros, Amszterdam adott helyszínt a 8,4 km hosszú prológnak, amelyen végül Bradley Wiggins volt a leggyorsabb a két BMC-s, Brent Bookwalter és Cadel Evans előtt, a Maglia Rosát így a britek hőse húzhatta magára az első napon. A második szakaszt Utrechtben egy kaotikus mezőnyhajrá döntötte el, ahol Tyler Farrar volt a leggyorsabb, a vezetést összetettben pedig Cadel Evans vette át a bukása miatt végül hátul ragadó Wigginstől, az ausztrál így 2002 után karrierje során másodszor húzhatta magára a trikót. A harmadik napon ismét számos baleset volt a teljesen megőrülő mezőnyben, a karaván ezúttal is több részre szakadt, és ezúttal is gazdát cserélt a Maglia Rosa. A hajrát Middelburgban a Quick-Step fiatal sprintere, Wouter Weylandt nyerte meg, a vezetést pedig egy régi ismerős, a veterán Alexandre Vinokurov vette át összetettben a második sorban megérkező Evanstől. Alig 3 nap után a hosszú transzfer miatt el is érkeztünk az első pihenőnaphoz, Vinokurov viselte ekkor a Maglia Rosát, a második helyen azonos idővel Richie Porte, a dobogó harmadik fokán pedig alig 1 másodperc hátránnyal David Millar tanyázott.

Olaszországba megérkezve a negyedik napon egy 33 kilométer hosszú csapat-időfutam várt a versenyzőkre Savigliano és Cuneo között. A Liquigas csapat brutális erődemonstrációt tartott ezen a napon, és végül magabiztosan zsebelte be a győzelmet a Sky és a Team HTC-Columbia előtt. A rózsaszín trikó így negyedik alkalommal is gazdát cserélt, Vincenzo Nibali vette át a vezetést csapattársai, Ivan Basso és Valerio Agnoli előtt. Az ötödik napon aztán Novi Liguréban egy hazaérő szökés után Jerome Pineau diadalmaskodott, másnap pedig ismételten egy egész napos akció sikerét láthattuk, ezúttal Matthew Lloyd volt a legjobb. 6 szakasz után továbbra is Nibali vezetett összetettben.

A hetedik napon következett aztán az első olyan szakasz, amelyen előrejöttek az összetettben érdekeltek, az utolsó kilométereken a Poggio Civitella nevű dombocska várta a mezőnyt, ezen a napon a macskaköves részek, a szakadó eső, és az út mellől felhordott sár ráadásul pokolian megnehezítette a versenyzők dolgát. "Az utolsó 45 kilométer rosszabb volt, mint a Paris-Roubaix!" - nyilatkozta a szakasz után Vinokurov, és a kazah nem is állt messze a valóságtól. 30 kilométerrel a vége előtt történt az első fontosabb esemény, amikor bukásba keveredett az éllovas Nibali, aki ezután nem tudott már visszajönni a legjobbakra, dacára annak, hogy a Liquigas nagyot dolgozva próbálta meg visszahozni őt. Az utolsó kemény részen Vinokurov támadott, amire ugrott Cadel Evans, akinek ezen a napon bizonyára sokat segített a fiatal korábban megszerzett mountain bike-os tapasztalata. A két legerősebb emberre később Garzelli, Cunego, Pinotti, Arroyo és a szintén montis múlttal rendelkező Gadret tudtak felzárkózni. 9 kilométernél ismét Vinokurov próbálkozott, amit ezúttal is szerelni tudott Evans. 3,5 kilométernél indította el aztán az utolsó komolyabb támadását a kazah, amire ismét Evans, és ezúttal Cunego reagáltak, Pinotti és Arroyo ekkor már alig bírtak visszazárkózni. 1 kilométeren belül, az utolsó macskaköves szakaszon aztán Cunego robbantott, Evans azonban ezt is szerelte, így végül a legerősebb három versenyző együtt érkezett meg a célegyenesbe. A hajrát a világbajnoki trikóban hajtó Evans nyerte meg Cunego és Vinokurov előtt, az esélyesek közül Garzelli 27 másodpercet, Scarponi 1 percet veszített, Porte 1:42, Nibali kerek 2 perc, Basso pedig 2:05 hátránnyal érkezett meg a célba egy nagyszerű küzdelmet hozó szakasz után. Összetettben Vinokurov visszavette a trikót, őt Evans követte a dobogó második fokán 1:12 hátránnyal, a harmadik pozíciót pedig David Millar birtokolta 1:29-cel a neve mellett. 

Nem volt azonban megállás, másnap az 1668 méter magas Monte Terminillo emelkedő várta a mezőnyt a szakasz végén, ahol már minden összetettben érdekeltnek elöl kellett lennie. Ezen a napon a hűvös idő és a hatalmas köd azonban erőteljesen megnehezítette a versenyzők dolgát. Valószínűleg emiatt a főmezőnyben senki sem vállalkozott komolyabb támadásra, a Liquigas által diktált erős átlagtempó viszont bőven elég volt ahhoz, hogy a végéig szépen szétszóródjon a sor. A szakaszt végül egy epikus szökés után a Saxo Bank dánja, Chris Sörensen nyerte meg Stortoni és Xavier Tondo előtt, az éllovas 9 fős csoportja pedig 56 másodperc hátránnyal együtt érkezett meg az emelkedő tetejére. A szakasz nagy vesztese az előző évi viadal egyik nagy hőse, Carlos Sastre volt, aki több mint egy percet szedett össze a főmezőnnyel szemben. Így Vinokurov továbbra is őrizte a Maglia Rosát, Evans 1:12 hátrányával maradt a második helyen, az 1:33 hátránnyal álló Nibali viszont egészen a dobogó harmadik fokáig lépett előre ezen a napon, akit csapattársa Basso követett a negyedik helyen.

A következő napokban aztán csendesebb szakaszok következtek, Cava de' Tirreni városában Matthew Goss nyerte meg a mezőnyhajrát, másnap Bitontóban aztán ismét sprint döntött a végén, ezúttal pedig Tyler Farrar volt a leggyorsabb. A 11. napon L'Aquila-ban aztán hazaért egy igen sok tagú szökés, a szakasz végén Jevgenyij Petrov örülhetett, Richie Porte pedig átvette a rózsaszín trikót. Másnap aztán Porto Recantiban egy igen érdekes mezőnyhajrában a regnáló olasz bajnok, Pippo Pozzato aratott győzelmet, a 13. napon Cesenaticóban pedig egy újabb szökés után Manuel Belletti diadalmaskodott. 13 nap után, az első igazán komoly hegyi szakasz előtt Richie Porte viselte a Maglia Rosát, az ausztrált a második helyen 1:42 hátránnyal David Arroyo követte, a harmadik pozíciót pedig a Liquigas horvátja, Robert Kiserlovski birtokolta 1:56 hátránnyal. Az esélyesek közül a tizenegyedik napon szökő Sastre a hetedik, Vinokurov a tizenharmadik, Evans a tizenötödik, Nibali a tizenhatodik, Basso a tizenhetedik, Garzelli pedig a huszadik helyen várta a hegyeket.

A második hét végét aztán nem aprózták el a szervezők, egymást követő két napon is komoly hegyi szakasz várt ugyanis a mezőnyre. A 14. szakasz ígérkezett a kettő közül a könnyebbnek, ezen a napon ugyanis mindössze az 1675 méter magas Monte Grappa emelkedő állta a mezőny útját, amely ráadásul nem is volt hegyibefutó, igaz, az összességében 19 km hosszú és átlag 7,9% meredekségű emelkedőn azért így is komoly menetre számíthattak a versenyzők. A nap folyamán a Lampre és az Acqua e Sapone csapatai dolgoztak a mezőny élén, hogy tartani tudják a szökevényeket. A Monte Grappán aztán az olimpiai bajnok Wiggins, majd kicsivel később Nibali és Scarponi támadtak, Evans és Basso azonban időben szerelni tudták ezeket a próbálkozásokat. Vinokurov és Sastre ellenben leszakadtak, ami már előrevetítette, hogy a szakasz végén változások lesznek az összetettben. A versenyzőknek ráadásul meg kellett küzdeniük a szakadó esővel és az erős széllel is azután, hogy felértek a fás részről a sivár hegytetőre. Ekkor Basso állt az élre, aminek köszönhetően tovább szóródott az amúgy is megfogyatkozott élmezőny. A hegytető előtt nem sokkal aztán Nibali támadott, aki a kiváló ereszkedésében bízva benyújtotta igényét a szakaszgyőzelemre. A lejtmenetben a papírformának megfelelően Nibali volt az egyik nagy hős, aki iszonyatosan kapart, és senki nem mert vele tartani, a másik száguldozó ász pedig Vinokurov volt, aki a korábban már jelentősnek tűnő hátrányát végül minimalizálni tudta. A szakaszt magabiztosan nyerte a lefelé sokat kockáztató Nibali, utána az emelkedőn igen jó benyomást keltő Basso mellett Evans és Scarponi érkeztek meg 23 másodperc hátránnyal egy csoportban, az ötödik helyet pedig 1:34 hátránnyal a lefelé nem normális sebességben közlekedő Vinokurov csípte meg. Összetettben a végül 12. David Arroyo vette át a vezetést, a spanyolt Richie Porte követte a második helyen 39 másodperc hátránnyal, a harmadik pozícióba pedig az ezen a napon egészen remekül helytálló Xavier Tondo kapaszkodott fel 2:12 hátránnyal a neve mellett.

Pihenésre azonban nem volt idő, a 15. szakaszon ugyanis a Monte Zoncolan nevű rettenet állta a mezőny útját, ami egy nem embernek való szörnyeteg. Korábban mindössze kétszer látogatott el erre a mezőny, 2003-ban és 2007-ben is Simoni tudott itt diadalmaskodni. A Zoncolan egy olyan monstrum, amitől a legnagyobbak is rettegnek, ennek megfelelően igen nagy tisztelettel vágott neki a mezőny a szakasznak, McEwen vagy Farrar például meg sem próbálták legyűrni a szörnyet. 10 kilométer, átlag 11,9%(!!!) meredekség, a legdurvább rész pedig 22%-os, egy Alpe d'Huez ehhez képest szinte semmi. A mezőnyben a Lampre vitte a tempót, Cunego megkapta végre a nagy hegyét, amiről korábban beszélt. Az első próbálkozó aztán mégsem ő, hanem Michele Scarponi volt, Basso, Evans és meglepő módon Pinotti tudott vele tartani, őket némileg lemaradva Vinokurov, Efimkin, Cunego és Nibali követték, Arroyo és Sastre ellenben leszakadtak. 6 kilométernél a 22%-os résznél Basso fokozta a tempót, ekkor már Evans volt az egyetlen, aki vele tudott menni, az ausztrál piszkosul jól tudja tenni a kereket hasonló szituációkban. Közel 3 kilométeren keresztül bírta a szenvedést, 3,7 kilométernél azonban ismét elindult Basso, és ezt már a világbajnok sem bírta tovább. Epikus küzdelem után Basso nagyszerű diadalt aratott, 4 év kihagyás után ünnepelhetett újra szakaszgyőzelmet a Liquigas klasszisa a Giron, ezzel pedig benyújtotta igényét az összetett győzelemre. A második helyen Evans küzdötte fel magát a monstrumra 1:19 hátránnyal, Scarponi pedig másfél perccel Basso után esett be a célba. Összetettben Arroyo hatalmas küzdelem után megtartotta a Maglia Rosát, Porte maradt mögötte a második helyen 2:35 hátránnyal, a dobogó harmadik fokára pedig Basso kapaszkodott fel, akinek már csak 3 és fél percet kellett ledolgoznia a későbbiekben.

A jól megérdemelt pihenőnap után azonban nem volt megállás, 2008 után ismét a Plan de Corones makadámútján rendeztek ugyanis hegyi időfutamot. 2 évvel korábban fantasztikus verseny zajlott ugyanitt, akkor Pellizotti emlékezetes teljesítménnyel nyerte meg a szakaszt Sella előtt. Két éve két ifjú titán, ezúttal azonban a rutinosabb versenyzők domináltak, és a hegyi trikóra hajtó nagy öreg, Stefano Garzelli érte el a legjobb időt, aki 2007 után tudott újra szakaszt nyerni a Giron, karrierje során ez már a nyolcadik diadala volt kedvenc versenyén, de mind közül talán ez volt a legnagyobb, így jogosan kapta meg a koronát remek teljesítménye után. A zord körülmények között nagy előnyben voltak azok a versenyzők, akik mountain bike-os múlttal rendelkeztek, a második helyen felérő Cadel Evans, illetve a harmadik helyezett John Gadret remek szereplése legalábbis ezt az előzetes feltételezést igazolta. Az esélyesek közül Nibali a negyedik, Scarponi az ötödik, Basso pedig a hatodik helyen kapaszkodott fel a monstrumra, a Maglia Rosát védő Arroyo viszont Ivantól több mint egy perccel kikapva csak a 16., Porte pedig a 17. helyet szerezte meg. Összetettben Arroyo továbbra is megőrizte a vezető pozícióját, a második helyre előrelépő Basso azonban már nagyon fenyegetően közeledett a spanyolhoz 2:27 hátrányával, Porte pedig a dobogó harmadik fokára esett vissza 2:36 hátránnyal a neve mellett. Őket Evans, Sastre, Nibali, Vinokurov, Scarponi, Kiserlovski és Cunego követték a legjobb tízben.

A mindent eldöntő utolsó napok előtt azonban ismét csak csendesebb szakaszok következtek. Pejo Termében a Cofidis franciája, Damien Monier győzött egy egész napos szökés után, másnap Bresciában pedig mezőnyhajrá döntött, és a versenyben maradt sprinterek közül ezúttal André Greipel volt a leggyorsabb. Két napja volt tehát a menőknek, hogy a finálé előtt kipihenjék magukat, és az utolsó szakaszokon eldöntsék egymás között a versenyt. 

A 19. napon aztán már nem volt kegyelem, az Aprica, a Trivigno, a Mortirolo (kevésbé ismert nevén Cima Pantani), és a végén újra az Aprica emelkedő várták ugyanis a mezőnyt. Az Apricáról nagyon kellemes emlékei lehettek Ivan Bassonak, hiszen 2006-ban elsöprő erejű diadalt aratott itt Simonival és Gutierezzel szemben, és valami hasonló teljesítményre volt szüksége ezúttal is, ha át akarta venni a vezetést. A Liquigas is hasonlóan gondolkodott, és Szmyd vezetésével irtózatos tempót diktáltak a gázosok szakasz elejétől kezdve. Az Apricán aztán Garzelli támadott, és a Mortirolót az élen kezdhette meg a Plan de Corones hőse, azonban hátul a lengyel tovább tudta fokozni az addig sem alacsony iramot, és ennek köszönhetően előbb beérték Garzellit, majd többen is elkezdtek leszakadozni az éllovas csoportjából. Cunego volt a lengyel első komolyabb áldozata, őt követte az összetettben harmadik helyen álló Porte, és a Maglia Rosát hősiesen védő Arroyonak is komoly problémái voltak. Szmyd, Basso és Nibali mellett ekkor már csak Scarponi, Evans, Vinokurov és Sastre tudott kitartani az erejével elkészülni látszó Arroyon kívül. Ezután Szmyd kiszállt, és helyette Basso állt az élre, és az előző év tapasztalatai alapján már tudni lehetett, hogy mire számíthatnak az ellenfelei. Vinokurov és Sastre is megadták magukat, majd nem sokkal később Arroyo és Evans is leszakadtak, Basso pedig iszonyatos tempóban haladt második Giro győzelme felé. Az Aprica lábánál már csak a nagy hármas, Basso, Nibali és Scarponi volt együtt az élen, mögöttük Sastre, Evans, Vinokurov, Gadret és Arroyo pedig egy csoportba összerázódva próbálták utolérni őket. 10 kilométerrel a vége előtt azonban már valamivel egy perc fölött volt Bassoék előnye, ami 7 kilométernél már másfél perc köré növekedett. Arroyo mindent megpróbált és borzasztóan szimpatikusan küzdött, Bassoval azonban képtelenség volt bármit is kezdeni ezen a napon, aki ráadásul remek társakra akadt Nibali és Scarponi személyében, mindketten tisztességesen kivették a részüket a vezetésből, ami a Cápa esetében érthető, lévén ő Basso csapattársa, Scarpo pedig valószínűleg az olasz-spanyol küzdelemben inkább honfitársa mellett tette le a garast. Ekkor már nem az volt a kérdés, hogy hazaér-e a nagy hármas, hanem csak annyi, hogy Arroyo 2:27 összetettbeli előnye Bassoval szemben kitart-e a szakasz végéig. 5 kilométerrel a cél előtt már 1:50-nél tartott az üldözők hátránya, így egyre inkább elveszni látszott a trikó, hiába próbált meg hátul Sastre is besegíteni a minden követ megmozgató honfitársának. A kritikus pontot 3 kilométernél lépte át a különbség, amikor Bassoék előnye 2:30-ra ugrott, ezzel Rettegett Ivan virtuálisan átvette a Rosát! A végén Basso azt a rendkívül szimpatikus gesztust is megengedhette magának, hogy nem sprintelt, és átengedte a győzelmet a neki korábban rengeteget segítő Scarponinak, aki ezzel eddigi karrierje legnagyobb diadalát aratta, mögötte pedig Basso és Nibali osztoztak a második és a harmadik helyen. Arroyo csoportja végül több, mint 3 perc hátránnyal érkezett meg Bassoék után, így „Rettegett Ivan” 4 év szünet után újra magára húzhatta a Maglia Rosát. A hősiesen küzdő Arroyo összetettben a második helyre esett vissza 51 mp hátránnyal, a szakaszon nagyszerűen teljesítő Nibali volt ekkor a harmadik pozícióban 2:30 hátránnyal, a szakaszgyőztes Scarponi pedig végül egészen a negyedik helyig kapaszkodott előre 2:49-cel a neve mellett. Drámai szakasz volt ez, egy igazi klasszikus!

Nem volt azonban megállás, a 20. napon ismét kemény emelkedők vártak a mezőnyre, a Livigno, a Foscagno, és a 2600 méter fölötti Gavia nevű rettenet mellett a végén még a Tonale emelkedőt is le kellett küzdenie a versenyzőknek. A szakasz elején egy igen jó hegyimenőkből álló szökevénysor alakult ki, többek mellett Weening, Serpa vagy Dan Martin is az élmezőnyben volt, hátul pedig a Liquigas vitte a tempót, védve az előző napon hősies küzdelemben megszerzett trikót. A Livignón aztán elkezdődött a tánc, az összetettben veszélyes Sastre, Vinokurov és Cunego hármas mellett a hegyi trikóért küzdő Lloyd és a meglepően jó Pinotti is támadásba lendültek. Cunego azonban lefelé bukott, és idő előtt vissza kellett zárnia a főmezőnybe. Nem ő volt az egyetlen azonban, aki rosszul járt, a Corones hőse, Stefano Garzelli egy hatalmas esés után sajnos idő előtt feladta a viadalt. A Gavián aztán minden szökevényt bedarált a Liquigas, 5 kilométerrel a csúcs előtt azonban újabb akció indult el. Egy legendás versenyző, az élete utolsó Giroját teljesítő Gilberto Simoni indult meg Johann Tschopp társaságában, a svájci azonban nem volt igazán udvarias, és nem engedte meg a tisztességes visszavonulásra készülő Simoninak, hogy elsőként haladjon át az idei évben a Cima Coppi büszke címét birtokló emelkedő tetején. Ha a hegyek között már nem is tudta felvenni a harcot a legjobbakkal a 39 esztendős legenda, legalább egyszer még megmutatta magát a népszerű Gibbo. Annyit azért mindenképpen megérdemelt volna, hogy legalább a Cima Coppi díj az övé lehessen, de nem sikerült, legalább megpróbálta. Ilyen az élet, elmúlnak az évek. A Gaviáról lefelé aztán el is hagyta Gibot a svájci, a főmezőnyben pedig Arroyo támadása okozott némi riadalmat, aki a lejtmenetben megpróbálta elhagyni Bassot, Nibali azonban megfelelően szerelte a próbálkozást, ekkorra már alig 20 fősre olvadt csoportban. A Tonale lábáig Tschopp előnye egy perc fölé nőtt, az emelkedő előtti völgyben pedig többen megpróbáltak utána eredni, Vinokurov, Karpets és Righi ráadásul hamar meg is fogták Simonit. Az utolsó emelkedőn aztán a Liquigas bedarált mindenkit, Tschopp volt az egyetlen, aki elöl tudott maradni. A Tonalén Cadel Evans borzolta a kedélyeket, aki 5 kilométernél rá egyáltalán nem jellemző módon támadásba lendült, hátránya azonban ekkor már 4 perc fölött volt összetettben, így legfeljebb Scarponi félthette az ausztráltól az összetettben kiharcolt pozícióját. Tschopp végül egy epikus szökés után megérdemelten nyerte meg a szakaszt, ezzel Zülle óta ő lett az első svájci versenyző, aki diadalmaskodni tudott a Giron. A második helyen végül az utolsó pillanatig harcoló Evans ért fel a csúcsra 16 másodperc hátránnyal, a harmadik helyen pedig a vérrel-verítékkel megszerzett Maglia Rosáját magabiztosan megvédő Ivan Basso ért be, alig 25 másodperc hátránnyal, aki ráadásul elegánsan visszaadta a negyedik helyen beérő Scarponinak az előző napi segítségét, és minimalizálni tudta az Evans és Scarponi között kialakult különbséget. Az ötödik helyen beérő Arroyo 16 másodpercet veszített Bassóval szemben, a Nibalival kialakult külön meccsét viszont megnyerte, így végül megőrizte a második helyezését kihívójával szemben. Összetettben így végül nem történtek jelentős változások, Basso tovább őrizte a vezetést, Arroyo maradt a második 1:15 hátránnyal, a harmadik helyen álló Nibali és a negyedik Scarponi között viszont alig egyetlen másodperc különbség volt csak, az előbbi hátránya 2:56, utóbbié pedig 2:57 volt az utolsó szakasz előtt.

Az utolsó nyitva maradt kérdés csak az maradt, hogy a verseny végén ki állhat fel a dobogó harmadik fokára, ezt pedig az ezúttal rendhagyó módon nem Milánóban, hanem Veronában záródó viadal utolsó szakasza, egy 15 kilométeres egyéni időfutam volt hivatott eldönteni. A szakaszt végül alig 2 másodpercnyi előnnyel nyerte meg Gustav Erik Larsson a második Marco Pinotti, 17 másodperccel pedig a harmadik Alexandre Vinokurov előtt. Nibali végül a hatodik helyen futott be, aki ezzel végül meg tudta őrizni a korábban kiharcolt előkelő pozícióját a kilencedik helyen megérkező Scarponival szemben.

A verseny után elbúcsúzott a mezőnytől az ezredforduló utáni évek egyik legnagyobb egyénisége, akinek a neve szinte összenőtt a Giro d'Itáliával. Simoni 1995-ben indult el először a viadalon, 1998 óta pedig megszakítás nélkül 13 alkalommal volt ott a rajtnál, és a 2002-es évet leszámítva, amikor a kokainos cukorkái miatt kizárták a versenyből, mindannyiszor célba is tudott érni. 1999 és 2006 között ráadásul a fekete évét leszámítva minden alkalommal a dobogón tudott végezni Milánóban, összesen 7 alkalommal, kétszer pedig a Maglia Rosát is megszerezte. Ezzel igen előkelő társaságba került, a kilencszeres dobogós Felice Gimondin kívül csak három olyan versenyző volt a történelemben, aki legalább hétszer a legjobb 3 között tudott végezni: Gino Bartali, Fausto Coppi, a harmadikat pedig úgy hívják, Gilberto Simoni! Olyan nagyságokat előz meg ezzel Gibo a teljesség igénye nélkül, mint Jacques Anquetil, Alfredo Binda, Francesco Moser vagy Eddy Merckx. 8 szakaszgyőzelmével szintén igen előkelő helyet foglal el az erre vonatkozó listán, ezek közül a két legszebb talán a Zoncolan meghódítása 2003-ban és 2007-ben, de a Pampeago vagy a Mortirolo miatt sem kell éppenséggel szégyenkeznie. A búcsú sajnos nem úgy sikerült, ahogyan előzetesen elképzelte volna, de becsületére legyen mondva, hogy végül teljesíteni tudta a viadalt 39 esztendősen is, a Gavián pedig még egyszer utoljára megmutatta magát, hogy mindig emlékezzünk rá, mekkora versenyző volt fénykorában. Utolsó Giroját a 69. helyen fejezte be az utóbbi évek egyik legjobb hegyimenője.

Ivan Basso végig egyenletesen teljesített, és főleg a harmadik hét hegyei között mutatott elsöprő formájának köszönhetően magabiztosan nyerte meg a versenyt. Basso ezzel négy év szünet után karrierje során másodszor is elhódította a Maglia Rosát, két külföldi versenyző sikere után pedig végre ismét egy olasz kerekes diadalát ünnepelhették a szurkolók. A második helyezett David Arroyo sokáig hősiesen küzdött, de végül be kellett érnie a dobogó második fokával, ami eddigi karrierjének legnagyobb sikere, így boldogtalanságra neki sem lehetett oka. A harmadik helyet a fiatal Vincenzo Nibali szerezte meg, aki ezen a versenyen vált igazi összetett menővé. A hegyi trikót a rengeteg szökésben résztvevő, az első héten szakaszt is nyerő ausztrál Matthew Lloyd szerezte meg, a ciklámen színű trikóban pedig végül a világbajnok Cadel Evans állhatott fel a pódiumra. A legjobb fiatalnak járó trikót a végül a hetedik helyen záró Richie Porte vihette haza, így 3 ausztrál is különdíjat kapott, ilyenre még sohasem volt példa korábban.

Az összetett végeredménye:

1. Ivan Basso (Ita) Liquigas-Doimo 87:44:01 
2. David Arroyo Duran (Spa) Caisse d'Epargne + 1:51 
3. Vincenzo Nibali (Ita) Liquigas-Doimo + 2:37 
4. Michele Scarponi (Ita) Androni Giocattoli + 2:50 
5. Cadel Evans (Aus) BMC Racing Team + 3:27 
6. Alexandre Vinokourov (Kaz) Astana + 7:06 
7. Richie Porte (Aus) Team Saxo Bank + 7:22 
8. Carlos Sastre Candil (Spa) Cervelo Test Team + 9:39
9. Marco Pinotti (Ita) Team HTC - Columbia + 14:20 
10. Robert Kiserlovski (Cro) Liquigas-Doimo + 14:51

Győri Tamás írása nyomán...

Kép forrása: Photo Pin - a szabadon felhasználható és szerkeszthető képek gyűjteménye  

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes