Giro d Italia 2001: Simoni a káosz ura

Stefano Garzelli és Francesco Casagrande előző évi epikus küzdelmének felidézése után folytassuk tovább képzeletbeli időutazásunkat.

A 2001-es Giro d'Italia ugyan összességében kevesebb izgalmat hozott, mint az egy esztendővel korábbi, azt azonban közel sem merném kijelenteni, hogy érdektelenségbe fulladt volna. Ezúttal is egészen remek csörtéket láthattunk a hegyek között, és bár a külső körülmények miatt nem sok örömünk lehetett a harmadik héten, azóta klasszikussá vált szakaszokban egyáltalán nem volt hiány. Az előző évihez hasonlóan ismételten rendkívül nívós mezőny várta a rajtpisztoly eldördülését, több olyan, korábban a Girokon még nem induló versenyzővel a fedélzeten, akiknek a szereplése igazi kuriózum volt, és még színesebbé tette az amúgy sem szürke karavánt. A verseny végén pedig egy olyan versenyző vihette haza a Maglia Rosát, akinek a neve az évek során szinte összeforrt a Girokkal, és manapság az ezredforduló utáni évek egyik legnagyobb klasszisaként emlegetjük.

2001-et írunk. A címvédő Stefano Garzelli a szezon elején a Mapei Quick-Step csapatához szerződött, ahol nem kellett Pantanival viaskodnia a kapitányi pozícióért, és nem mellesleg olyan segítői voltak, mint Paolo Lanfranchi vagy Andrea Noé. Az előző évi második helyezett, Francesco Casagrande is csapatot váltott a szezon elején, és ezúttal a Fassa Bortolo kapitányaként érkezett a versenyre Wladimir Bellivel és Dario Frigoval az oldalán. A Lampre kapitánya, Gilberto Simoni két pódiumos hellyel a háta mögött már nagyon meg akarta nyerni élete első rózsaszín trikóját. A 2 évvel korábbi győztes, Ivan Gotti az Alessio csapatának színeiben érkezett, a Cantina-Tollo kapitánya pedig az előző évi verseny egyik nagy felfedezettje, Danilo Di Luca volt. A Mercatone Uno arra készült, hogy Marco Pantani révén ismét győzni tudjanak összetettben, Savoldelli és a Saeco csapata pedig ezúttal is Cipollinivel súlyosbítva jelent meg a rajtnál. Külön kiemelném a spanyol ajkú csapatokat, mert mind az ONCE (Olano, Azevedo, Hruska), mind az IBanesto.com (Unai Osa. Piepoli, Bruseghin) domináns hódítóként lépett színre, és végig tevékenyen alakították a verseny menetét, a kolumbiai illetőségű Selle Italia pedig igazán üde színfoltja volt a viadalnak. Az igazi kuriózum azonban egy szupersztár váratlan feltűnése volt, Jan Ullrich és a Telekom csapat azzal a céllal vágtak neki a Gironak, hogy megfelelően felkészüljenek a rohamosan közeledő Tour de France-ra.

A viadal az előző évhez hasonlóan, ezúttal is egy rövid prológgal indult, Montesilvano és Pescara között 7,6 km-t kellett teljesítenie a versenyzőknek. A szakaszt magabiztosan nyerte meg Rik Verbrügghe, mégpedig Dario Frigo és René Andrle előtt, a Maglia Rosát így a Cofidis belgája húzhatta magára a nulladik napon. Az első szakaszon aztán nem várt izgalmak borzolták a kedélyeket, a vége előtt nem sokkal ugyanis egy mindössze 2,5 kilométer hosszú, ellenben igen meredek emelkedő állta a mezőnyt útját, illetve egy szerencsétlen tömegbukás is közbeszólt, ezek miatt pedig a vége előtt nem sokkal ketté is szakadt a sor, így az első csoportban végül mindössze csak 17 versenyző érkezett meg, akik közül a sprintben Ellis Rastelli győzött. Olano, Pantani, Frigo, Simoni, Belli ott voltak a Maglia Rosát viselő Verbrügghe társaságában az élbolyban, a második sorral viszont olyanok érkeztek 37 másodperc hátrányban, mint Casagrande, Garzelli, Di Luca, Savoldelli, Goncsar, Noé vagy éppen Gotti. Nem várt izgalmakkal kezdődött tehát a verseny, de a második napon sem voltunk híján a kellemetlen meglepetéseknek. Történt ugyanis, hogy az első szakaszon bukásba keveredett Francesco Casagrande nem jelent meg a rajtnál a sérülése miatt, az előző évi Giro egyik nagy hőse így már azelőtt elbukta a visszavágás lehetőségét, hogy egyáltalán a hegyek közé ért volna a karaván. Szegény firenzei nem ezt érdemelte. A szakaszon ezúttal az oldalszél okozott némi riadalmat, de végül mezőnyhajrá döntött, amelyben a Telekom sprintere, Danilo Hondo volt a leggyorsabb. A német aztán a harmadik napon, Potenzában is győzni tudott, így ő lett a Giro első duplázója ebben az esztendőben.

Az összetettben érdekeltek közötti első komolyabb csörtére sem kellett sokat várni, rögtön a negyedik szakaszon ugyanis az 1270 méter magas Montevergine di Mercogliano emelkedője állta a mezőny útját. Az utolsó 20 kilométeren a Lampre csapata húzta a sort, és az általuk diktált igen magas tempónak köszönhetően sorban szakadtak le a versenyzők az élbolyból, köztük például Marco Pantani, aki később azért vissza tudott kapaszkodni, és végül csak 32 másodpercet veszített. 15 kilométernél támadott a Panaria mexikói versenyzője, Julio Perez Cuapio, őt azonban hamar megette a mezőny, később Frigo és Savoldelli technikai problémái okoztak némi izgalmat. Az utolsó kilométerre mindösszesen öten maradtak elöl. 500 méterrel a vége előtt aztán Garzelli támadott, Simoni és Di Luca azonban ragadtak rá és hamar szerelni tudták a címvédő próbálkozását, a hajrában pedig a Gyilkos igazolta, hogy az előző évi szakaszgyőzelme nem a véletlen műve volt, és hogy nem hiába kiáltották ki az olaszok a jövő nagy reménységének. Di Luca mögött az előző évi Giro két nagy egyénisége, Simoni és Garzelli érkeztek meg azonos idővel, a Maglia Rosát pedig végül a hetedik helyen célba érő Dario Frigo vehette át, aki Casagrande korai kiesése miatt a Fassa Bortolo csapatkapitányává avanzsált. Olano 8 másodperc, a már említett Pantani 32 másodperc, Savoldelli pedig 2:32 hátránnyal érkeztek meg a célba.

A következő napokban aztán ismét a sprinterek vették át a főszerepet. Nettuno-ban Ivan Quaranta, Rieti-ben Mario Cipollini, Montevarchi-ban pedig Stefano Zanini volt a leggyorsabb. Ezúttal is bukások borzolták a kedélyeket, az összetettben jó eredményre számító Leonardo Piepoli volt a legnevesebb áldozat azok közül, akik balesetük miatt idő előtt voltak kénytelenek kiszállni a versenyből. 3 viszonylag nyugodtabb szakasz után aztán következtek újra a hegyek, a második hetet nyitó 8. szakaszon, Reggio Emiliában egy a szökevényeknek igazán kedvező, kisebb emelkedőkben gazdag útvonalat rajzoltak meg a szervezők. Az Alessio fiatal reménysége, Pietro Caucchioli egy epikus szökés után megnyerte az etapot, de a társai közül többen is hazaértek, köztük például Unai Osa, José Azevedo vagy Hernan Buenahora, akik ezzel nagyot léptek előre az összetettben. A Maglia Rosát ennek ellenére magabiztosan őrizte meg Frigo, aki a hajrá körüli kavarodásban ráadásul további értékes másodperceket is szerezni tudott Simonival, Pantanival, Olanoval és Garzellivel szemben. Ezután Szlovénia felé vette az útját a karaván, Rovigo-ban mezőnyhajrában Mario Cipollini, Ljubljanában egy hosszú szökés után Denis Zanette, majd az olasz földre visszatérve Goriziában Pablo Lastras volt a legjobb, szintén szökésből. A 12. szakaszon Montebelluna-ban Tossato győzött, egy igen furcsa hajrában, ahol másfél kilométerrel a vége előtt hárman támadtak, köztük Simoni is, aki ezzel a sikeres akciójával a jóváírást nem számolva is 10 másodpercet tudott hozni a riválisain. Frigo napok óta őrizte a rózsaszín trikót, összességében gond nélkül.

A 13. szakaszon aztán már nem volt kegyelem, következtek ugyanis a Dolomitok, a Caprile, a Passo di Fedaia, a Canazei, majd a végén a nem embernek való Passo Pordoi, vagy ha úgy tetszik, Valle di Fassa állta a mezőny útját, igazi borzalmakra lehetett tehát számítani előzetesen. Frigo kilencedik napja magabiztosan őrizte a Maglia Rosát, viszont olyan komoly erőpróbát, mint amilyen a Pordoi megmászása, még nem kellett kibírnia. A Lampre csapata eszeveszett módon dolgozott egész nap Simoniért, és a Pordoi közepéig teljesen szétszórták a mezőnyt, az emelkedő középén már csak alig 9 versenyző volt csak az első csoportban. 8 kilométernél indult el a tánc, amikor Perez Cuapio támadott. Simoni és Frigo a hegy lábától kezdve folyamatosan osztották egymást, de Gibbo egyszer sem tudott elszakadni ellenfelétől. Perez Cuapio akciójánál azonban leszakadt Frigo utolsó segítője, Belli is, és ezek után Simoni úgy döntött, elérkezett az idő, és a mexikói ideális társa lesz a későbbiekben, és utána eredt. Senki sem tudta átvenni a tempójukat, Frigo volt az egyetlen, aki legalább megpróbált Gibo után menni, de neki sem sikerült felérnie a szökésre, így veszni látszott a Rosa. A végén nagyszerű csata után Perez Cuapio megszerezte élete első szakaszgyőzelmét a Girókon, amivel történelmet írt, mexikói versenyző ugyanis soha nem ért még el ekkora sikert. A második helyen célba érő Simoni legalább annyira boldog volt, mint a szakaszgyőztes, 45 másodpercet hozott ugyanis Frigon, és ezzel karrierje során első ízben vehette fel a Maglia Rosát! A nap egyik nagy vesztese az összetettben második helyen tanyázó baszk Abraham Olano volt, aki 3 perc hátránnyal érkezett meg a célba, és erősen visszaesett összetettben. Pantani és Garzelli szereplése azonban még ennél is nagyobb csalódást okozott, előbbi közel 7, utóbbi közel 14 perccel érkezett Simoni után, így pedig mindketten kénytelenek voltak lemondani az összetettben dédelgetett álmaikról. Garzelli ráadásul másnap nem is állt rajthoz, állítása szerint a Tourra való sikeres felkészülés érdekében szállt ki a versenyből. 

Nem volt azonban pihenésre idő, másnap a Bondone és a Santa Barbara emelkedők vártak a versenyzőkre, tipikusan olyan szakasz volt ez, két első kategóriás emelkedővel, a végén pedig közel 25 kilométer lejtőzéssel, ahol elveszíteni könnyedén el lehet egy Girot, megnyerni viszont aligha. Ennek megfelelően a szakasz első felében alig 30 km/órás átlagot teljesített a mezőny, Cipollinival az élcsoportban, számos kommentátor "tréning-tempót" emlegetett. A Santa Barbarán azért szerencsére fokozódott az iram és elkezdett a történet egy hegyi szakaszhoz hasonlítani, Simoni többször is megpróbált elszakadni és előnyt szerezni az időfutamra, de mindannyiszor utolérték őt. A szakasz végéig mindössze 6 versenyző bírta ki az élcsoporttal, közülük pedig a kolumbiai Carlos Contreras volt a legerősebb, aki magabiztosan nyerte meg a sprintet Belli és Unai Osa előtt, Frigo és Simoni velük együtt érkeztek meg a negyedik és az ötödik pozícióban. A szakasz krónikájához tartozik, hogy Wladimir Belli a cél előtt nem sokkal könyökkel orrba vágott egy hozzá túl közel merészkedő szurkolót, emiatt végül a szervezők kizárták őt a versenyből, Frigo ezzel elveszítette legjobb segítőjét. A szakasz után továbbra is Simoni állt az élen, Frigo 0:44, a meglepetésember Unai Osa pedig 1:44 hátránnyal álltak mögötte.

Két kimerítő hegyi szakasz után ráfért volna a pihenő a versenyzőkre, a megváltás azonban csak a grupettózó bringásoknak érkezett meg. Förstertől tudjuk, hogy egy sprinter számára a hosszú egyenkénti időfutam lényegében pihenőnapnak számít, az összetettben érdekelt versenyzők azonban véres harcot vívtak a Sirmione és Saló között zajló 55 km-es kronón. Frigónak jó esélye volt arra, hogy visszavegye a nála sokkal gyengébb időfutamos Simonitól a Maglia Rosát, 44 másodperc hátrány ledolgozása igazán nem tűnt leküzdhetetlen akadálynak. A szőke olasz mindent megtett, hogy elérje célját, és remek idővel megnyerte a szakaszt. A harmadik helyen a baszk lokomotív, Abraham Olano végzett, aki ezzel jelentőset lépett előre összetettben, a negyedik helyet pedig szintén a szám specialistája, az ukrán Szergej Goncsar kaparintotta meg. No de hol volt Simoni? A Maglia Rosa szinte szárnyakat adott neki, és legnagyobb riválisával szemben mindösszesen csak 28 másodpercet veszítve a második helyen ért célba! Sok mindent lehet mondani Simoniról, de hogy időfutamon bármikor is ott lett volna a legjobbak között, azt semmiképpen. Éppen ezért emberfeletti teljesítmény volt tőle, hogy egy számára idegen műfajban is tartani tudta magát. Ilyen lelki erőt adna az embernek a rózsaszín trikó viselése? Ezek szerint igen. Másnap aztán már tényleg egy nyugodtabb nap várt a karavánra, Parmában sprintbefutó döntött, amelyben Ivan Quaranta volt a leggyorsabb. A pihenőnap előtt továbbra is Simoni vezetett összetettben, Frigo mindössze 15 másodperc hátránnyal állt a második helyen, a dobogó harmadik fokára pedig Abraham Olano kapaszkodott vissza, igaz, neki már 4 perc fölött volt a hátránya. Simoni vagy Frigo? Ez volt a harmadik hét előtt a legfontosabb kérdés.

A harmadik hét egy igazán emlékezetes szakasszal indult, a San Remo körül kialakított körpályán ugyanis többször is megmászta a mezőny a legendás Poggio emelkedőt, és az egész nap a Milánó-San Remo versenyt idézte. Az év első monumentje legtöbbször a sprinterek csatáját hozza, ezúttal azonban másképpen alakult a forgatókönyv. Két körrel a vége előtt támadott Pietro Caucchioli, aki el is tudott szakadni a mezőnytől, hozzá lefelé csatlakozott a lejtmenetben nagyszerűen teljesítő José Azevedo. A páros remekül dolgozott össze, és végig is tudták vinni az akciójukat, a sprintben pedig az olasz volt az erősebb, aki Reggio Emilia után második alkalommal is diadalmaskodni tudott a versenyen. A harmadik helyet egy olyan versenyző szerezte meg, aki az első két hétben szinte végig a grupettóban tanyázott, a felé irányuló figyelem azonban ennek ellenére is páratlan volt. Ez persze nem meglepő, ha az embert úgy hívják, Jan Ullrich.

Másnap aztán újra bevetették magukat a menők a hegyek közé, a királyszakasz várt a mezőnyre, benne a Finestrével, és a végén Saint Anna di Vinadio emelkedővel. Illetve egészen pontosan csak bevetették volna, a szakasz ugyanis sajnálatos módon elmaradt. Az éjszaka folyamán az olasz rendőrség számos csapat szállásán tartott razziát, több versenyzőt az ágyából kirángatva vittek el doppingvizsgálatra hajnalban, ami a királysetap előtt minimum véleményes eljárás volt. Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy az este folyamán alacsony ívben röpködtek a fecskendők a szállodák ablakaiból, és az akció végül sikerrel járt, és több csapatnál is azonosítatlan készítményeket foglaltak le, és küldtek el Milánóba további kivizsgálásra. A versenyzők válaszként az eljárási mód felháborító volta miatt sztrájkolni kezdtek, és nem voltak hajlandóak rajthoz állni reggel, így a szakasz végül elmaradt. Az 1998-as Tour de France Festina-botránya precedenst teremtett, sajnálatos, hogy így alakult.

Másnap aztán szerencsére folytatódott a verseny, a NOB, az UCI és a szponzorok nyomása kellett ehhez, mert felmerült az is, hogy törlik az összes többi hátralévő szakaszt. Végül győzött a józanész, ami még úgy is örömteli volt, hogy sikeresen tönkretették a harmadik hetet ezzel. A 19. szakaszon Busto Arsizio-ban Cippolini győzött mezőnyhajrában. A 20. napon az utolsó hegyi szakasz következett, amelyen a Mottarone emelkedőt két alkalommal is meg kellett másznia a mezőnynek. Mindenki Simoni és Frigo mindent eldöntő csatáját várta, Dario azonban nem így gondolta, és végül nem jelent meg a rajtnál és így feladta a viadalt. A szőke olasz hivatalosan térdsérülésére panaszkodva lépett vissza, a valódi okokat azonban sokkal inkább a szerda esti történésekben kell keresnünk, 5 Liquigasos versenyző mellett ugyanis Ivan Gotti és Dario Frigo voltak azok, akiket a sajtó de facto doppingolással vádolt meg, és Frigo végül a közakaratnak engedve nem fejezte be a viadalt. Szomorú történet, sikeresen elszúrt verseny. Simoni ezek után úgy vághatott neki az utolsó hegyi szakasznak, hogy tudta, akármit is csinál, szinte biztosan ő nyeri a Girót. A dac persze dolgozott benne, az ő érzékeny lelke nehezen viselte volna, hogyha a későbbiekben magyarázkodnia kell a történtek miatt, és bár magabiztos volt az előnye, a Mottaronén mégis elsöprő erejű támadást indított ellenfelei ellen. Szakaszgyőzelem nélkül három hetes versenyt nyerni mindig hiányérzetet okoz, nos, Simoni gondoskodott arról, hogy senki se vitathassa a későbbiekben az elsősége jogosságát. Nem kevesebb, mint 2:25 előnnyel érkezett meg a célba a lefelé támadó Savoldelli előtt, a főmezőny pedig több mint 3 perc hátránnyal jött meg utána, ami egészen elképesztő. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy igazán meggyőző. Simoni ezzel feltette a koronát 3 hetes remek teljesítményére, és abszolút megérdemelten érkezett meg Milánóba a Maglia Rosát viselve. Az ilyen teljesítményre mondják azt, hogy karizmatikus hegyimenő!

Milánóban, az utolsó szakaszon Mario Cipollini királyhoz méltóan aratott győzelmet. Gilberto Simoni, aki 1999-ben és 2000-ben is a harmadik helyen végzett az összetettben, két dobogós helyezés után végre felért a csúcsra, és magabiztosan nyerte meg életében először a Giro d'Italiát, és ezzel megérdemelten került be a szeretett versenyén a halhatatlanok közé. A második helyen az időfutamon előretörő, de a hegyek között sem teljesen elveszett baszk Abraham Olano végzett, a dobogó harmadik fokára pedig totális meglepetésként a végig egyenletesen teljesítő, szintén baszk Unai Osa állhatott fel. Dario Frigo lehetett volna a viadal nagy hőse, de a vámpírok idő előtt gondoskodtak arról, hogy ne tudja befejezni a versenyt, igaz, később bebizonyosodott, hogy doppingolt, de talán szerencsésebb lett volna mindezt utólag közölni, és nem teljesen tönkretenni a harmadik hetet. A hegyi trikót a Selle Italia kolumbiai menője, Fredy Gonzalez vihette haza, a ciklámen színű trikóért folyó verseny pedig Massimo Strazzer diadalát hozta.

Az összetett végeredménye:

1. Gilberto Simoni (Ita) Lampre-Daikin 89.02.58
2. Abraham Olano Manzano (Spa) O.N.C.E.-Eroski + 7:31
3. Unai Osa Eizaguirre (Spa) iBanesto.com + 8:37
4. Sergej Gontchar (Ukr) Liquigas-Pata + 9:25
5. Jose' Azevedo (Por) O.N.C.E.-Eroski + 9:44
6. Andrea Noe' (Ita) Mapei-Quick Step + 10:50
7. Ivan Gotti (Ita) Alessio + 10:54
8. Carlos Contreras Caño (Col) Selle Italia-Pacific + 11:44
9. Pietro Caucchioli (Ita) Alessio + 13:34
10. Giuliano Figueras (Ita) Ceramiche Panaria-Fiordo + 14:08

Győri Tamás írása nyomán...

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes