2002-ben egy igen hektikus, izgalmakban gazdag versenyt láthattunk, ahol a sportág megmutatta a szép és a kevésbé szép arcát egyaránt, a végén olyan versenyzőkkel a pódiumon, akikről előzetesen senki sem gondolta volna, hogy akár csak szemernyi esélyük is lehet történelmet írni. Merem ezt annak ellenére is állítani, hogy a későbbiekben mindhárom dobogós versenyző igazolta, hogy nem véletlenül érték el azt az eredményt, amit. Előéletük ismeretében azonban minimum bátor jóslat lett volna éppen ezt a három versenyzőt a Maglia Rosa esélyesének kikiáltani. Volt itt a kokainos cukorkáktól kezdve, verekedés miatt kizárt esélyesen túl a drámai összeomlásokig minden, de a hegyek közötti nagyszerű csaták talán kárpótolták a nézőket a negatívumok miatt.
2002-ben járunk. A Saeco csapat komoly változásokon ment keresztül az év elején, egyrészt kipaterolta problémás zsenijét, Mario Cipollinit, másrészt megszabadult korábbi összetett menőjétől, Paolo Savoldellitől is. Az ő pótlásukra pedig nem kisebb nevet szerződtetett Claudio Corti, mint a címvédő Gilberto Simonit. Az előző év kellemes meglepetése, és egyben negatív hőse, Dario Frigo új csapatában, a Tacconi színeiben tűnik fel a rajtnál. A Fassa Bortolo szokásához híven erős sorral érkezett, Casagrande és Belli mellett ezúttal már Szergej Goncsar is a csapat tagja. Az Alessiót az előző évben két hegyi szakaszt is besöprő Pietro Caucchioli vezeti, igaz, veterán csapattársa, Ivan Gotti ekkor még nagyobb név nála. Az 1999-ben második helyen végző, de az elmúlt két évben mélyen tudása alatt teljesítő Paolo Savoldelli új csapata, az Index-Alesia színeiben próbálta megtalálni régi önmagát. A Mapeit ezúttal is Stefano Garzelli vezeti, ugyanakkor többfejű a csapat, ezúttal ott van mellette Paolo Bettini, aki 2 év kihagyás után indul újra el a Giron, illetve az egykori mountain bike világbajnok, Cadel Evans is a csapat tagja. A Mercatone Uno és Marco Pantani nélkül évek óta elképzelhetetlen a verseny, igaz, a Kalóz ekkoriban már magánéleti válsága miatt nem képes kiemelkedő eredményre. A Lampre csapatát a veterán Pavel Tonkov és a fiatal Juan Manuel Garate vezeti, a Kelme pedig az ekkor élete formájában versenyző Aitor Gonzalez vezetésével érkezett. A dán CSC ebben az évben debütált a viadalon, mai fejjel nézve egészen elképesztő sorral: Tyler Hamilton, Carlos Sastre és Michael Rasmussen is Bjarne Riis csapatának a tagja. Olyanok vannak még rajtuk kívül jelen a rajtnál, a teljesség igénye nélkül, mint az Acqua e Sapone és Mario Cipollini, a Panaria és Julio Perez Cuapio. a Selle Italia és Freddy Gonzalez, a Phonak és Oscar Pereiro Sio, a Rabobank és Michael Boogerd, a Telekom és Jens Heppner, vagy a Coast és Fernando Escartin.
Ebben az évben formabontó módon, de nem hazai földön indult el a viadal, hanem Hollandiában, Groningen városában egy 6,5 km-es prológgal. Ha Giro és prológ, akkor a korábbi évek tapasztalata alapján méltán lehetett egy vaskos meglepetésre számítani. Ezúttal sem volt ez másként, a Phonak spanyolja, Juan Carlos Dominguez vehette fel először a Maglia Rosát. Az első szakaszon persze, ahogyan az lenni szokott, el is veszítette azt, a Münsterben szakaszgyőztes Mario Cipollini ugyanis átvette tőle a vezetést a jóváírásoknak köszönhetően. Meglepő módon, ezúttal már a második etapon kisebb emelkedőkkel kellett megküzdenie a mezőnynek, a Liége-Bastogne-Liége tavaszi klasszikusról is ismerős Cote de St. Nicholas 8 km-rel a vége előtt ráadásul jó esélyt kínált arra, hogy az összetettben érdekeltek erőt demonstráljanak. A 2 évvel korábbi győztes, Stefano Garzelli ki is használta a kínálkozó alkalmat, és a szakaszgyőzelme mellé a Maglia Rosát is átvette, mögötte Francesco Casagrande és Jens Heppner végeztek. A következő szakaszokon aztán megint a sprintereké volt a főszerep, Cipollini és McEwen is győzni tudtak, majd a hosszú transzfer miatt ezúttal már a negyedik etap után beiktattak a szervezők egy pihenőnapot.
Az ötödik szakasz már Olaszországban zajlott, és rögtön be is zavarták a mezőnyt a hazai dombok közé, Limone Piemonte-ban az Oroszlánkirály után Stefano Garzelli is megszerezte második szakaszgyőzelmét, a Mapei menője ezzel megerősítette az összetettben vezető pozícióját, de a harmadik Gilberto Simoni és a negyedik Francesco Casagrande sem lehetett csalódott, hiszen ők is előnyt tudtak szerezni riválisaikkal szemben. A 6. szakaszon aztán taktikai okokból átadta a Mapei a trikót, egy hazaérő szökés végén Giovanni Lombardi örülhetett, az új rózsaszínű trikós pedig a korábbiakban is aktív Jens Heppner lett. Érdekesség, hogy ezen a szakaszon a mindenki által leírt Paolo Savoldelli támadott a végén, és 46 másodperc előnyt szerzett vetélytársaival szemben, aminek a későbbiekben még komoly jelentősége lesz. A hetedik szakaszon ismét hazaért egy szökés, ezúttal Rik Verbrugghe örülhetett. Az első hét után Heppner viselte a Maglia Rosát, aki 37 évesen pályafutása legszebb napjait élhette át, mögötte Garzelli és Popovics álltak a képzeletbeli pódiumon, és a legjobb tízben már szinte csak olyanok tanyáztak, akiktől előzetesen is jó eredményre lehetett számítani.
A 8. napon, Orvietóban ismét egy kisebb emelkedő tornyosult a cél előtt, ezt kihasználva a Kelme baszkja, Aitor Gonzalez Jimenez támadott, és megérdemelten nyerte meg a szakaszt, de Casagrande és Simoni is örülhettek, hiszen a végén szerzett jóváírásoknak köszönhetően tovább erősödtek összetettben. A 9. napon aztán robbant a bomba. Casertában Cipollini tudott győzni mezőnyhajrában, de ez a nap mégis inkább a Garzelli körüli hercehurca miatt volt emlékezetes. A második szakasz után levett mintájában ugyanis probenecid nyomaira bukkantak, ami miatt a korábban a Maglia Rosát is viselő versenyzőnek idő előtt el kellett hagynia a karavánt. Garzelli személyében tehát a viadal egyik nagy esélyesétől búcsúzhattunk el. Másnap Beneventóban ismét mezőnyhajrá döntött, ahol ezúttal nem az Oroszlánkirály, hanem McEwen volt a gyorsabb.
Az első komolyabb hegyi szakaszra egészen a 11. napig kellett várni, az 1430 méter magas, első kategóriás Campitello Matese tetején volt ugyanis a hegyi befutó. A címvédő Gilberto Simoni pedig ezen a szakaszon megmutatta, hogy nem véletlenül nyerte meg az előző évi viadalt, és első idei szakaszgyőzelmével benyújtotta igényét az összetettre. Támadására csak Francesco Casagrande tudott reagálni, aki ezzel ismételten megerősítette összetettben a második pozícióját, a harmadik helyet pedig egy ígéretes karrier előtt álló fiatal reménység, Franco Pellizotti szerezte meg. Az esélyesek közül Frigo és Caucchioli 4, Savoldelli 18, Gotti 32, Tonkov 42 másodperc hátránnyal vészelte át a szakaszt. Marco Pantani azonban több, mint 8 percet kapott, ezzel Garzelli után ő volt a második komolyabb név, akit ki lehetett húzni az esélyesek listájáról. Összetettben a hősiesen küzdő Heppner megőrizte a vezetést, mögötte a második és harmadik helyen Casagrande és Simoni álltak 2:58, illetve 3:15 hátránnyal.
A szakasz után aztán sajnos robbant a következő bomba, amely beárnyékolta az egész viadalt. Simonit nagyszerű szakaszgyőzelme után, amivel a verseny első számú esélyesévé lépett elő, egy annál kellemetlenebb meglepetés várta a szállodában. Egészen pontosan carabinierik, akik a korábbi kokain-fogyasztása miatt annak rendje és módja szerint elő is állították. A csapata ezek után kénytelen volt visszaléptetni a címvédőt, Corti mester így Cipollini és Savoldelli kiseprűzése után nem két, hanem három szék közül is a padlóra tudott esni, ami valljuk be, azért nem kicsi balszerencse volt. Gibot persze nem kellett félteni, az eset után egészen elképesztő magyarázattal állt a nyilvánosság elé: "2002-ben Gilberto Simonit is utolérte a balszerencse, több alkalommal is kokaint találtak a mintáiban. A fogorvosa igazolta is, hogy a kezelése során alkalmazott fájdalomcsillapító hatású carbocain maradványait találhatták meg az ellenőrök. Később azonban Simoni továbbgondolta az esetet és azt állította, a kokain minden bizonnyal a perui nagynénjétől ajándékba kapott homeopatikus köhögéscsillapító cukorkákból származik. Hát persze! Simonit végül felmentették a doppingvád alól." Kétségtelenül kellemetlen közjáték volt ez, ráadásul Garzelli után egy újabb egykori győztes, Simoni is kivált a mezőnyből, így ekkor már egyre inkább úgy tűnt, hogy új hőst fog ünnepelni Milánó a viadal végén. Egy biztos, ennyi esélyes idő előtti elvérzésével megnyílt a lehetőség az olyan versenyzők előtt, akiket előzetesen nem sokan vártak volna a pódium közelébe.
Másnap egy csendesebb napon Denis Lunghi tudott győzni egy hosszú szökés után. A 13. napon a San Giacomo tetején rendezték a következő hegyi befutót, és az előzetes várakozásoknak megfelelően olyan korábban leírt versenyzők próbálkoztak, akik a nagy nevek kiesése miatt talán életük legnagyobb lehetőségét kapták meg a sorstól. Az előző évi verseny egyik nagy felfedezettje, Julio Perez Cuapio ellentmondást nem tűrő támadására nem tudott senki sem válaszolni, így karrierje során másodszor tudott kiemelt hegyi szakaszt nyerni a mexikói zseni. A szakasz másik hőse a Garzelli kiválása után a Mapei első számú emberévé előlépő Cadel Evans volt, akit ezen a napon megszerzett második helyezése után ismerhetett meg a szélesebb közvélemény. Az összetett esélyesei közül Dario Frigo és Francesco Casagrande jöttek ki a legjobban a napból, reálisnak tűnt ekkor, hogy mindketten ott lehetnek a pódiumom Milánóban. Csodák csodája, Heppner tovább őrizte a Maglia Rosát, hasonlóan heroikus küzdelmet láthattunk tőle ezen a versenyen, mint Voeclertől a Touron 2004-ban, ezzel pedig egyértelműen kivívta a szurkolók szimpátiáját.
A második hét végén rendezték meg az első hosszabb időfutamot Numanában, amely ismét átrendezte az erőviszonyokat. Tyler Hamilton nagy napja volt ez, a korábban Armstrong hegyi segítőjeként tevékenykedő amerikai Szergej Goncsar és Cadel Evans előtt megnyerte a szakaszt, és összetettben is nagyot lépett előre. Az esélyesek közül Frigo összességében elégedett lehetett a hatodik helyével, Savoldelli kevésbé a 14. pozíciójával, Casagrande pedig magához képest jól teljesített, alig egy percet veszített csak Frigoval szemben. A második pihenőnap előtt továbbra is Heppner viselte a Rosát, az időfutamon egyaránt nagyot alakító Cadel Evans, illetve Tyler Hamilton álltak a második és a harmadik helyen összetettben, Casagrande és Frigo pedig a negyedik és az ötödik pozíciót foglalták el. Savoldelli ekkor még mindössze a kilencedik helyen tanyázott.
A harmadik hét nem is kezdődhetett volna rosszabbul, Garzelli és Simoni után ugyanis egy újabb favorit volt kénytelen dicstelenül távozni a mezőnyből. A 15. napon egy sík szakaszt rendeztek, amit Cipollini nyert meg. Az egyetlen emelkedőt a 21. kilométernél kellett megmásznia a mezőnynek. A hegyi pontverseny összetettjében élen álló Casagrande és a második Freddy Gonzalez hajráztak a pontokért, azonban a firenzei kissé hevesebben értelmezte a harc fogalmát, mint ahogyan kellett volna. A tolakodásban a kolumbiai versenyző hatalmasat bukott, a fején és a nyakán sérült meg, ami miatt fel kellett adnia a viadalt. A felháborodott Gianni Savio, a Selle Italia csapatvezetője a zsűrihez fordult az eset után, és mivel számos szemtanú igazolta, hogy Casagrande volt a baleset okozója, a rendezők teljesen jogosan kizárták a versenyből a győzelemre esélyes olaszt. Casagrande, aki két évvel korábban epikus küzdelemben maradt alul Stefano Garzellivel szemben folytatott harcban, az előző évben pedig egy sajnálatos bukás miatt nem tudta befejezni a versenyt, ezúttal saját sportszerűtlenségének köszönhette az erkölcsi bukását. Ki fogja ezek után megnyerni ezt a totálisan őrült viadalt?
A 16. napon rendezték a verseny királyszakaszát, a Forcella, a Fedaia, a Pordoi (2239 méterével a Cima Coppi) és a Campolongo várt a mezőnyre, és szerencsére ez a szakasz feledtette a szurkolókkal a korábbi napok keserűségeit. Perez Cuapio ezen a napon egészen elképesztő teljesítményt nyújtott. Kedvenc hegyén, a Pordoion támadott, és 50 km magányos hegyi szökés után teljesen megérdemelten nyerte meg a szakaszt. A 25 éves mexikói ezzel 3. hegyi szakaszát nyerte meg a Girok történetében, de mind közül talán ez volt a legemlékezetesebb sikere. Megérdemelt jutalmaként a szakasz után átvehette a hegyitrikót is, teljesen egyértelmű, hogy ebben az évben ő volt a hegyi király! A második helyet az első két héten felemásan szereplő Paolo Savoldelli szerezte meg, ezzel Il Falco is bejelentkezett az összetett esélyesei közé, de a harmadik helyen célba érő Frigo sem lehetett csalódott. A Maglia Rosa is gazdát cserélt, a 10 napon keresztül heroikusan küzdő Heppnernek itt fogytak el az utolsó másodpercei. Perez Cuapio mellett ezúttal is Cadel Evans volt a szakasz hőse, mert bár folyamatosan támadták az ausztrált, mégsem akart leszakadni, és a szakasz végén kivívott hetedik helyével átvette a vezetést összetettben, igaz, mindössze 16 másodperc előnye maradt a második Frigoval, és 18 a harmadik Hamiltonnal szemben.
A következő napon azonban újabb nehéz szakasz várt a mezőnyre, a Gardena, a Sella, a Passo Bordala, és a végén a Folgaria, ahol végül akkora tűzijáték és csillaghullás zajlott, amilyenhez foghatót azóta sem sokat láthattunk. A mai napig is klasszikus szakasz, amely drámai küzdelmet hozott, nagyszerű hegymenetekkel, és hatalmas összeomlásokkal. A nap egyik nagy nyertese a Lampre csapata volt. Egy régi ismerős, az 1996-os győztes Pavel Tonkov egy nagyszerű támadással tönkreverte a mezőnyt, és 4 év után tudott ismét szakaszt nyerni a Giron, segítője, a fiatal Juanma Garate pedig a harmadik lett. A nap igazi nyertese azonban egy korábban már leírt versenyző, a második helyen célba érő Paolo Savoldelli volt. Az összetettben esélyesek közül a bergamoi versenyző volt az egyetlen, aki egy darabig tartani tudta az orosz tempóját, akiknek pedig menni kellett volna vele, sorra összeomlottak. Hamilton közel két perc hátránya Il Falcoval szemben még talán elfogadható. Frigo azonban több, mint 10 percet kapott a Sólyomtól, a Maglia Rosát viselő Cadel Evans pedig több, mint negyedóra hátránnyal érkezett meg a célba. Szinte érthetetlen. Savoldelli ezzel élete legnagyobb sikere kapujába ért, átvette a rózsaszínt 55 másodperc előnnyel a szépen csendben egyre előrébb kúszó Caucchioli, és 1:28-cal a verseny egyik meglepetésembere, Tyler Hamilton előtt. Drámai végjáték volt, egy őrült verseny méltó lezárása, olyan szakasz, amit sok évvel később is nosztalgiázva emlegetnek a szurkolók.
Másnap Bresciában Cipollini újabb szakaszt tudott nyerni, utána pedig már csak az utolsó hosszú időfutam volt hátra, ami változtathatott volna az összetett állásán. De Savoldellit nem olyan fából faragták, aki kiengedte volna a kezéből a vérrel-verejtékkel megszerzett Maglia Rosát. A szakaszon a szám specialistái, Aitor Gonzalez és Szergej Goncsar küzdöttek az első helyért, végül a Kelme baszkja diadalmaskodott, és ezzel a második szakaszát is megnyerte a versenyen. A másik külön meccset Savoldelli és Hamilton vívták, Il Falco azonban elegánsan tartotta maga mögött mindvégig vetélytársát és végül megérdemelten nyerte meg a versenyt. Az amerikai azzal vigasztalódhatott, hogy legalább Caucchiolit meg tudta előzni, és ezzel megszerezte a második helyet, azt gondolom, előzetesen ezt boldogan aláírta volna ő is.
Garzelli? Simoni? Frigo? Casagrande? Netán Pantani? - találgattak sokan a verseny előtt, kinek lehet esélye a győzelemre. Savoldellit alig emlegette valaki. A bergamói, aki 3 évvel korábban második tudott lenni Ivan Gotti mögött, majd utána 2 évig csak vergődött és mélyen tudása alatt teljesített. Claudio Corti nem is tartotta meg, hanem lecserélte a címvédő Simonira, a Sólyom pedig egy kis csapathoz volt kénytelen szerződni. Mindenki leírta, örök ígéretnek tartották, aki nem fogja tudni beváltani a hozzá fűzött reményeket. És láss csodát, mégis újjászületett, és rácáfolt a kétkedőkre. Győzelme teljesen megérdemelt volt. A második Hamiltont korábban Armstrong segítőjeként ismerhette meg a közönség, nevettek rajta, amikor kapitány akart lenni. És nevettek Bjarne Riisen is, aki bízott benne, és szerződtette. Egészen a harmadik hétig a háttérben mozgott, minden hegyi szakaszon hátrányt kapott, egyedül az első időfutamon tudott előnyt szerezni vetélytársaival szemben. Amikor aztán megkapta élete nagy lehetőségét, élni tudott vele. A harmadik Caucchioli élete legjobb összetett eredményét érte el, mindezt úgy, hogy nem élete legjobb formájában versenyzett. Szerencse is, de pech is egyben. A ciklámen trikót egyetlen apró pontocska előnnyel a 6 szakaszt is besöprő Mario Cipollini nyerte, aki a milánói befutón vette át a vezetést, éppen a legjobbkor. A hegyi király az élete legjobb versenyét futó Julio Perez Cuapio lett, teljesen megérdemelten. A verseny citromdíjasa egyértelműen Claudio Corti, aki nagy tervekkel alakította át a csapatát év elején, és két menőjétől is megszabadult, hogy szerződtetni tudja a címvédőt. Ezek után Savoldelli Maglia Rosával, Cipollini ciklámen trikóval és 6 szakaszgyőzelemmel, Simoni pedig kokainos cukorkákkal üzent.
Az összetett végeredménye:
1. Paolo Savoldelli (Ita) Index Alexia 89.22.42
2. Tyler Hamilton (USA) Team CSC Tiscali + 1:41
3. Pietro Caucchioli (Ita) Alessio + 2:12
4. Juan Manuel Garate (Spa) Lampre-Daikin + 3:14
5. Pavel Tonkov (Rus) Lampre-Daikin + 5:34
6. Aitor Gonzalez Jimenez (Spa) Kelme-Costa Blanca + 6:54
7. Georg Totschnig (Aut) Gerolsteiner + 7:02
8. Fernando Escartin (Spa) Team Coast + 7:07
9. Rik Verbrugghe (Bel) Lotto-Adecco + 9:36
10. Dario Frigo (Ita) Tacconi Sport-Emmegi + 11:50
Győri Tamás írása nyomán
