Fuentes doktor és az Operacion Puerto ügy kétségtelenül a Tour és a Vuelta mezőnyében végezte a nagyobb pusztítást, de a Giro mezőnye is erősen megszenvedte a történteket. A legerősebb olasz hegyimenő, Ivan Basso kényszerű távollétében pedig megnyílt a lehetőség a győzelemre olyan versenyzők előtt is, akiknek a korábbiakban nagyon távoli célnak tűnhetett csak a rózsaszín trikó elhódítása. 2007-ben a Giron végül egy olyan versenyző diadalmaskodott, akit a korábbiakban nem úgy ismertünk meg, mint aki igazán kedvelné a magas hágókat, idősebb korára azonban beérett, és egészen kiváló összetett menőt faragtak belőle mesterei.
2007-et írunk. Az előző évi verseny első két helyezettje, Basso és Gutierrez az Operacion Puerto ügyben való érintettségük miatt nem lehetnek jelen a viadalon. Az 1-es rajtszámot így Paolo Bettini viselheti, aki az előző két évben hazavihette a ciklámen színű trikót. A két évvel korábbi győztes, Paolo Savoldelli ezúttal az Astana csapat színeiben állt rajthoz, Gilberto Simoni pedig maradt a Saunier Duvalnál, oldalán az előző év egyik nagy hősével, Leonardo Piepolival, de feltűnik mellette segítőként a pályafutása első Girojára készülő Ricardo Ricco is. Damiano Cunego és a Lampre csapat ezúttal is brutális sorral érkezett, a Szöszinek olyan segítői vannak, mint Bruseghin, Szmyd vagy Patxi Vila. Az Acqua e Sapone kapitánya Stefano Garzelli, aki új csapatában, egy év kihagyás után áll újra rajthoz kedvenc versenyén. A Caisse d'Espargne színeiben feltűnik David Arroyo, a Panaria pedig ezúttal is Emanuele Sella és az előző évben újra régi önmagát idéző Perez Cuapio vezetésével áll ott a rajtnál. A két évvel korábban a Dolomitokban arató Parra Pinto a Cofidis, a korábbi években rendre a dobogó közelében végző Pietro Caucchioli pedig a Credit Agricole színeiben érkezett. A Discoveryt Jaroszlav Popovics vezeti, a bivalyerős Liquigas kapitánya pedig ezúttal is Danilo Di Luca, mellette a veterán Noé, az egyre jobb benyomást keltő tini, Franco Pellizotti, illetve a pofátlanul fiatal Vincenzo Nibali. A Rabobank színeiben ismét feltűnik Michael Rasmussen, a CSC csapatát pedig a Basso posztját kényszerűségből megöröklő, karrierje első három hetes versenyére készülő Andy Schleck vezeti.
A viadal ezúttal Szardínia szigetén rajtolt, a korábbi évek gyakorlatával ellentétben egy rendhagyó szakasszal. Az első napon ugyanis ezúttal a megszokott prológ helyett egy csapat-időfutamot rendeztek, amely az előző évet leszámítva igen ritka vendég volt csak a Girokon. A Liquigas csapat pedig kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és egy nagyon durva erődemonstrációt tartott, az Astana és a CSC csak tisztes távolból követték a "gázosokat". Joggal gondolhatnánk talán ezek után, hogy a nap csúcsaként Di Luca húzhatta magára a Maglia Rosát, de aki a józan eszére hallgatna, ezúttal csalatkozni lesz kénytelen. A "belső ellenséget" úgy hívják, hogy Enrico Gasparotto, aki sprinterhez méltóan, meglátva az utolsó métereket jelző táblákat, előrejött, és elvitte a saját kapitánya elől a dicsőséget. Az összetett szempontjából persze jelentősége nem sok van annak, hogy az első pár napon ki viselheti a Rosát, presztízsét tekintve viszont sokan a fél kezüket vagy lábukat odaadnák azért, hogy csak egyetlen napra is, de az övék lehessen az ereklye. Gasparotto "csak" a becsületét adta oda mindezért, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy két napon keresztül az ő nevével kezdődjön minden kerékpárral kapcsolatos hír. Ha neki megérte, akkor lelke rajta. A második szakaszon Robbie McEwen győzött, a harmadikon pedig Robert Förster volt a leggyorsabb, majd alig három nap után a szervezők beiktatták az első pihenőnapot, hogy legyen elég idő áthajózni a negyedik szakasz rajtjához.
A szünnapot követő első napon az 1260 méter magas Montevergine di Mercogliano emelkedő várt a mezőnyre, amely a korábbiakban már többször is feltűnt a viadal útvonalában. 1962-ben Arnand Desmet, 1998-ban Alex Zülle, 2001-ben Danilo Di Luca, 2004-ben pedig Damiano Cunego tudott itt szakaszt nyerni, vagyis több olyan versenyző is volt a mezőnyben, akiknek kedves emlékei fűződhettek a helyszínhez. Di Luca ráadásul különösen várhatta a negyedik napot, ugyanis karrierje első Giro szakaszgyőzelmét éppen itt aratta 6 esztendővel korábban. A Gyilkos is emlékezett erre, nagyszerűen versenyzett, és Pellizotti hathatós segítségével ügyesen fedezte Leo Piepoli, majd Perez Cuapio támadásait, a végén pedig egy emlékezetes hajrával megnyerte a szakaszt Riccardo Ricco és Damiano Cunego előtt. Simoni rossz szokásához híven ezúttal is hátrányba került az első napokban, ezúttal 15 másodpercet gyűjtött össze. A Maglia Rosát ezzel Di Luca átvette Gasparottótól, az esélyesek közül Cunego 0:54, Savoldelli 1:07, Garzelli 1:25, Simoni pedig kerek két perc hátránnyal álltak összetettben az első komolyabb erőpróba után.
Másnap Fascati városában mezőnyhajrá döntött, és Förster behúzta második idei szakaszgyőzelmét is, a következő napon pedig Spoletóban egy hazaérő szökés tagjai döntötték el egymás között a szakaszgyőzelem sorsát. A Panaria színeiben tekerő Luis Laverde Jimenez volt ezen a napon a legerősebb, aki előző évben is meg tudott már nyerni egy szakaszt hasonló forgatókönyv után. A nap végén gazdát cserélt a Maglia Rosa is, a szökésben résztvevő Marco Pinotti vette át a vezetést összetettben, a Liquigas nem vállalta, hogy gyakorlatilag az egész versenyen nekik kelljen védeniük a rózsaszínű trikót. Scarperiában aztán Petacchi mezőnyhajrában győzött, Fiorano Modenesében pedig egy érdekes szökés végén a norvég Kurt-Asle Arvesen szerezte meg pályafutása második szakaszgyőzelmét a viadalon. A 9. szakaszon aztán ismét mezőnyhajrá döntött a végén, ezúttal a Lampre sprintere, Danilo Napolitano volt a leggyorsabb. Néhány nyugodtabbnak mondható nap volt tehát a versenyzők háta mögött, összetettben nem voltak igazán komoly változások, leszámítva azt, hogy néhányan sikeresen "beszöktek" az esélyesek elé. Mindenkinek volt ideje arra, hogy erőt gyűjtsön a második hét közepéig, ahol aztán elszabadult a pokol, és sorban egymás után következtek a verseny végeredménye szempontjából kiemelten fontos szakaszok.
A 10. etapon kezdődött el a tánc, több kisebb emelkedő, és a végén egy rövid, de nagyon meredek részekkel tarkított domb, a szépnevű Santuario Nostra Signora Della Guardia tetején volt a befutó. Érdekesen alakult a szakasz, a csak "csalinak" felhasznált Leo Piepoli támadott a végén, akivel azonban nem igazán foglalkoztak a többiek, így végül megérdemelten nyerte meg a szakaszt. Di Luca ért célba a második helyen, értékes másodperceket szerezve riválisaival szemben, a szakasz igazi nagy győztese a Saunier Duval csapata mellett a "Gyilkos" volt, aki ezzel a teljesítményével viadal első számú esélyesévé lépett elő. A "kispulykák" a szakaszgyőzelem mellé elvitték a negyedik és az ötödik helyet is Simoni és Ricco révén, így panaszra igazán semmi oka nem lehetett Matxinéknak sem a verseny alakulását illetően. A nap igazi hőse azonban ezúttal nem az összetett esélyesei közül került ki. Andrea Noé, aki 1995 óta minden Girón ott volt a rajtnál, és megbízhatóan szállította a top10-es helyezéseket a korábbi években, talán élete legszebb napját élhette át. A kilencedik napon szökésből előnyt gyűjtő veterán ugyanis meglepően jól bírta az utolsó emelkedőt, és kitartásának hála, a nap végén átvehette a Maglia Rosát. 38 évesen, 12 Giroval a háta mögött az ember nem is álmodhatna szebb ajándékról karrierje utolsó éveiben.
Egy nyugodtabb napon, Pinerolóban Petacchi diadalmaskodott, a 12. szakaszon azonban ismételten a hegyek között szenvedhetett a mezőny. Az olasz földről induló, de a francia Alpokat is meglátogató karaván útját olyan brutális hegyek nehezítették ezen a napon, mint a La Maddalena, A Col d'Agnel, amely 2744 méter magasságával ebben az évben a Cima Coppi címet birtokolta, a szakasz végén pedig a Tour de France-ról jól ismert Col d'Izoard következett, igaz, a célba, Brianconba egy több, mint 20 kilométeres lejtőzés után érkeztek meg a versenyzők, ami azért elvett valamit az etap éléből. A remekül sprintelő Di Lucának igazán feküdt az útvonal, és természetesen ki is használta a kínálkozó lehetőséget, második szakaszgyőzelmét is begyűjtötte a versenyen, és átvette csapattársától a Maglia Rosát. A második helyen Simoni ért be azonos idővel, a harmadik Andy Schleck és az utána következők pedig már néhány másodperces hátrányban érkeztek meg a célba.
Pihenésre azonban nem volt lehetőség, másnap ugyanis hegyi időfutamot rendeztek az Oropa emelkedőn! A regnáló olasz időfutambajnok, a hegyek között is egészen jó Marzio Bruseghin a papírforma szerint megnyerte a szakasz, alig egy másodperc előnnyel Leo Piepoli előtt, Di Luca pedig összes nagy riválisát legyőzve végül a harmadik helyen ért célba. A "Gyilkos" nemhogy átvészelte a két brutális hegyi szakaszt, hanem tovább növelte előnyét ellenfeleivel szemben, és bár nehéz szakaszok egész sora várt még a mezőnyre, egyre inkább úgy tűnt, hogy ezen a versenyen nem lehet elvenni tőle a vezetést. Összetettben a második helyen Bruseghin 0:55, míg a harmadikon Andy Schleck 1:57 állt. Cunego 2:40, Simoni 3:32, Garzelli 6:24, Savoldelli pedig már 9:29 hátrányt gyűjtöttek össze, így az utóbbi kettő versenyzőt ekkor már nyugodtan ki lehetett venni az esélyesek közül.
A 14. szakaszon aztán kicsit felborultak a korábban megismert erőviszonyok, pedig Bergamóban nem igazán lehetett erre számítani azok után, hogy Di Luca az Izoard-on és az Oropa-n is dominált vetélytársaival szemben. A Passo di San Marco és a La Trinitá Dossena emelkedő persze lehetőséget adott a támadásra a szakasz közepén, de mivel az utóbbi után még 40 kilométert kellett megtenni Bergamóig a síkon, sokan nem számítottak komolyabb tűzijátékra. Persze ezért is szép a kerékpársport, hogy a legváratlanabb helyzetekben is megfordulhatnak az erőviszonyok, és végül egy nagyszerű versenyt hozott a menők között ez az előzetesen pihenősnek tűnő nap. A Passo di San Marcóig a verseny a megszokott kerékvágásban zajlott, egy elég jó hegyimenőkből álló sor volt szökésben, Balliani, Rasmussen, Szmyd vagy Mayo is bizonyították már kvalitásaikat a korábbiakban, a Liquigas pedig teljes csapattal dolgozott hátul, védve a Rosát. 10 kilométerrel a hegy vége előtt aztán az élre állt az Acqua e Sapone csapata, és rögtön megváltoztak az erőviszonyok, hullottak a versenyzők, és a hegy vége előtt Garzelli megtámadta az élmezőnyt. Lefelé aztán a brutális lejtőzéséről ismert Savoldelli és Eddy Mazzoleni is csatlakoztak az akcióhoz, Di Luca azonban nem mert a szükségesnél többet kockáztatni a lejtmenetben, csupán Pellizotti vette üldözőbe a riválisokat. Ezek után talán nem meglepő, hogy Simoni is vérszemet kapott, és ő is elhagyta a csoportját. A Dossena lábáig aztán összerázódtak a lefelé elszivárgó versenyzők, utolérték Garzelli csapattársát, a korábban szökésben lévő Massimo Codolt, illetve Simoni embere, Iban Mayo is megállt, és elkezdte várni a kapitányát. A Dossenán aztán Mayo irgalmatlan tempóban húzta fel a sort, sorban érték utol a szökésből előttük maradt embereket, Di Luca és Cunego hátul pedig egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerültek, több olyan versenyző is támadásban volt ugyanis, akiket nem igazán volt szerencsés elengedniük. A Dossenáról lefelé, illetve később a síkon aztán előrejött a kiváló tempómenő Codol, aki hatalmasat dolgozott, ráadásul a szépen sorban utolért embereknek köszönhetően egy egyre masszívabb sor kezdett el kialakulni, az összetettben vezető csoportjával szembeni előnyük pedig fokozatosan egy perc fölé kúszott. Biztató próbálkozás volt, igaz, még közel 40 km-t kellett a célig megtenniük a szökevényeknek, hátul pedig teljes erőből kezdett el dolgozni a Lampre és a Liquigas. A kiharcolt előny újra csökkenni kezdett, de a hatalmas tempó miatt a főmezőnyből is hullani kezdtek a segítők, és a végéig már nem sikerült ledolgozniuk a hátrányt, csak minimalizálni a veszteségeket. A szakaszt végül egy szép sprint után Garzelli nyerte meg, aki három év kihagyás után tudott újra diadalmaskodni a Giron. A verseny második felére szokásához híven egyre jobb erőbe kerülő Simoni szerezte meg a második helyet, míg a szökésből elöl maradó, világbajnoki mezben tekerő Paolo Bettini lett a harmadik. Di Luca csoportja végül 38 másodperc hátránnyal érkezett meg, és a Gyilkos összességében biztosan őrizte meg a vezető pozícióját, Simoni váratlan támadása azonban intő példa volt, hogy nem lefutott még a verseny, Gibo a jóváírásnak is köszönhetően közel egy percet ledolgozott a hátrányából egy előzetesen veszélytelennek tartott szakaszon is!
Simoni tehát lélektani előnybe került azután, hogy Di Lucával szemben egy őrült szakaszon csökkenteni tudta a hátrányát összetettben, a következő napon ráadásul a szülővárosából, Trentóból indult útnak a karaván a Dolomitok felé, ami külön lelki pluszt adhatott a népszerű Gibónak, aki jó szokásához híven, ezúttal is fogadkozott. A 15. szakaszon ráadásul olyan emelkedők állták a mezőny útját, mint a Passo di San Pellegrino, a Passo di Giau, és a szakasz végén a legendás, 2304 méter magas Tre Cime di Lavaredo, amelyet olyan nagyságok tudtak meghódítani a korábbiakban, mint Felice Gimondi, Eddy Merckx vagy éppen Lucho Herrera. A mezőnyben sokáig a megszokott menetben zajlott a verseny, a szökevények elöl, hátul pedig a Liquigas vitte a tempót. A San Pellegrinón azonban kissé váratlanul a Saunier Duval vette át a kezdeményezést, és Piepoli és Ricco is támadásba lendültek, akikhez nem sokkal később csatlakozott a korábbi évek hegyi szakaszain többször is hősiesen helytálló Ivan Ramiro Parra Pinto és Julio Perez Cuapio. Sorban érte utol a nagy négyes a szökésből elöl maradt versenyzőket, a tempójukat pedig egyedül Michael Rasmussen tudta csak tartani, így ez az öt versenyző érkezett meg elsőként a hegy tetejére, 3:15 előnyben volt ekkor a kis csapat a Di Luca csoportjával szemben. A Passo di Giau-n aztán a Liquigas helyét az Astana vette át az élt, akik Mazzoleni és Savoldelli eredményéért kezdtek el dolgozni. Az előző nap hőse, Stefano Garzelli nem is bírta a tempót, és idő előtt leszakadt. A főmezőnyben a Giau tetejéig nagyon kevesen tudtak csak ott maradni, Di Luca mellett Savoldelli, Mazzoleni, Schleck, Simoni és Cunego alkották a főmezőnyt 3 km-rel a tető előtt. Ekkor Di Luca megunta, hogy mindenki vele szórakozik, és megindult, aminek köszönhetően leszakadt Savoldelli is, a Sólyom elvesztése pedig igen kellemetlen lehetett Mazzoleni számára, igaz, lefelé többen fel tudtak aztán még zárkózni. Mazzolenit sem kellett félteni, ezúttal is lefelé próbálta megtámadni Di Lucát, a helyzetet ráadásul nehezítette az idő közben eleredő hideg eső is. Közel három perc előnyt tudott fabrikálni magának igen rövid idő alatt, amiből tisztán látszott, hogy Di Lucáék nem akartak lefelé komolyabb kockázatot vállalni. Igaz, észnél kellett lenniük, mert Mazzoleni így közel került ahhoz, hogy virtuálisan átvegye a Maglia Rosát. A Lavaredón aztán megkezdődött az igazi harc a szökevények sorában, és a rózsaszín trikós csoportjában egyaránt. Hátul előbb Cunego, majd Simoni támadtak, Di Luca azonban mindkét próbálkozást könnyedén szerelte. A szökevények közül Parra indult meg először, akire Ricco ugrott, nyakában Piepolival, Perez Cuapio azonban nem bírta átvenni már ezt a tempót. A végén aztán Ricco támadott, ami után a kolumbiai is leszakadt, és végül Piepolival együtt értek fel a tetőre, a Kobra pedig megnyerte karrierje első szakaszát a Girón! Hátul sem állt meg az élet, két kilométernél Di Luca váltott ritmust, és ismét megtréfálta a riválisait, senki nem tudta tartani a tempóját. Igaz, hogy hamar elfogyott a csapata, ami miatt többen is sikeresen meg tudták támadni, Mazzolenit leszámítva azonban minden komolyabb vetélytársával szemben növelni tudta az előnyét a Gyilkos, aki így magabiztosan őrizte meg az összetett vezetését. A Saunier Duval kettős győzelmet aratott, de a "pulykáknak" így is felemás napja volt, Simoni valószínűleg nem így tervezte volna a szakasz végét. Fantasztikus nap volt, méltó a Királyszakaszhoz!
A brutális második hét után végre következett a második pihenőnap. Di Luca vezetett ekkor összetettben, teljesen megérdemelten, Mazzoleni 1:51, Andy Schleck pedig 2:56 hátránnyal álltak mögötte a pódiumon. Simoni 3:19, Cunego 3:23, Ricco pedig 3:39 hátránnyal követték őket, és igaz, hogy a harmadik hétre már kevesebb kiemelt szakasz maradt, a verseny azonban még közel sem dőlt el.
A harmadik hetet osztrák földön kezdte el a mezőny. Linzben nem zavartatta magát különösebben a főmezőny, és 8 perc fölötti előnnyel hazaengedte az aznapi szökést. A nap nagy nyertese ezúttal Stefano Garzelli volt, aki az előző szakaszon 12 perc hátrányt gyűjtött, ebből pedig 8 percet vissza tudott hozni, és ráadásul a végén a második szakaszát is megnyerte a viadalon. A 17. szakaszon aztán következett az utolsó igazán komoly erőpróba a hegyek között, a Zoncolan nevű rettenet várta ugyanis a versenyzőket. Simoni bizakodott, hiszen neki már sikerült korábban megnyernie ezt a monstrumot, így duplázásra készült. Gibo pedig ezúttal nem a levegőbe beszélt, hanem minden porcikájával a győzelemre koncentrált. A Saunier Duval ezúttal is fantasztikusan dolgozott, különösen Ricco és Mayo voltak elemükben, és a hegy lábától kezdve nyomást tudtak gyakorolni Di Lucára, akinek láthatóan nem igazán ízlett a magas tempó, Pellizotti segítségére szorult. Hét kilométernél, amint a Delfin leszakadt Di Luca mellől, Simoni megindította az első támadását, ami szépen megrostálta a sort, sorban szakadtak le az ellenfelek, 4 kilométernél ráadásul megadta magát Di Luca is! Ekkor Simoni mellett már csak csapattársa, Piepoli és meglepetésre Andy Schleck tudtak csak maradni. Piepoli ekkor élre állt, és fantasztikus munkát végzett a kapitányáért, aki 3 kilométerrel a vége előtt indította el a mindent eldöntő támadását, amit már a fiatal Schleck sem bírt átvenni. Simoni nagyszerű versenyzéssel megnyerte a szakaszt nyomában a fantasztikus Leo Piepolival, a Saunier Duval így a második alkalommal is kettős győzelmet aratott egy hegyi szakaszon, és Piepoli és Ricco után végre Simoni is feliratkozott a győztesek közé. A harmadik helyen végül Andy Schleck ért célba, a negyediken pedig a Maglia Rosát hősiesen védő Di Luca érkezett meg, aki a jóváírást nem számolva csak 31 másodpercet veszített el az ihletett formában versenyző Simonival szemben. Összetettben így Di Luca megőrizte a vezetést, hatalmas meglepetésre a mindössze 21 éves Schleck állt a második helyen 2:24 hátránnyal, Simoni pedig 2:28-cal követte őt a dobogó harmadik fokán, Cunego a negyedik volt ekkor. A gond csak az volt, hogy ezután már nem maradt komoly hegyi szakasz, az utolsó időfutamon pedig meleg percekre számíthatott mindegyikük az ötödik helyen álló Eddy Mazzolenivel szemben.
Csendesebb napok következtek a mindent eldöntő kronó előtt. A 18. napon mezőnyhajrá döntött, ahol a versenyben maradt sprinterek közül Petacchi volt a leggyorsabb, a 19. szakaszon pedig egy szökés ért haza, ahol a Saunier Duval megszerezte negyedik szakaszgyőzelmét is. A baszk Iban Mayo Diez tudott győzni, aki Matxin kezei között új életre kelt, és 4 év vergődés után tudott újra a nevéhez méltóan szerepelni egy három hetes körversenyen. Az egész versenyen elvégzett nagyszerű csapatmunkájának pedig meglett a jutalma egy szakaszgyőzelem formájában. Két nyugodtabb nap után azonban még egyszer utoljára az összetett került a középpontba. A veronai 43 km-es egyenkénti időfutam pedig az Astana csapat nagy sikerét hozta. A szakaszgyőzelmet Paolo Savoldelli szerezte meg, a második pedig a dobogóra törő Eddy Mazzoleni lett. Nekünk, magyaroknak különösen fontos volt ez a nap Bodrogi Laci szereplése miatt, aki nagyszerű teljesítménnyel végül a negyedik helyet szerezte meg! A Maglia Rosát viselő Di Luca és a második Schleck nagyon jól tartották magukat, előbbi a nyolcadik, utóbbi a hatodik helyen végzett, így hiába ment Mazzoleni nagyszerű időt, az ő helyezésüket mindez már nem veszélyeztette. Simoni és Cunego voltak a nap nagy vesztesei, akiket viszont végül meg tudott előzni Mazzoleni, így a dobogó harmadik fokára a bergamói versenyző állhatott fel, hatalmas meglepetésre letaszítva onnan a nagyszerű Simonit!
Az utolsó szakaszon Milánóban ismételten Petacchi győzött, ezzel pedig kialakult a három héten keresztül tartó viadal végeredménye. Danilo Di Luca kisebb megingásokkal ugyan, de összességében magabiztosan nyerte meg a Maglia Rosát, karrierje legnagyobb sikere abszolút megérdemelt volt! A második helyen a pofátlanul fiatal Andy Schleck végzett, hiába számított végig mindenki arra, hogy előbb-utóbb elfárad majd, a luxemburgi zseni az utolsó napig kibírta, és pályafutása során első alkalommal állhatott fel a dobogóra egy három hetes verseny végén. A harmadik helyen némi meglepetésre Eddy Mazzoleni végzett, aki végül az utolsó időfutamon tudott előzni. Gilberto Simoni, a korábbi évek talán legnagyobb egyénisége végül csupán a negyedik helyet tudta megszerezni, Gibo, aki 1999 óta a kokainos cukorkáinak évét leszámítva mindig a dobogón tudott végezni, aki 1999-ben harmadik, 2000-ben harmadik, 2001-ben első, 2002-ben kizárták, 2003-ban első, 2004-ben harmadik, 2005-ben pedig második lett, 7 év után szorult le a dobogóról. A hegyi trikót a végig nagyszerűen versenyző Leonardo Piepoli vihette haza, a ciklámen színű trikót pedig a mezőny legjobb sprintere, Alessandro Petacchi kaparintotta meg.
Az összetett végeredménye:
1. Danilo Di Luca (Ita) Liquigas 92.59.39
2. Andy Schleck (Lux) Team CSC + 1:55
3. Eddy Mazzoleni (Ita) Astana + 2:25
4. Gilberto Simoni (Ita) Saunier Duval – Prodir + 3:15
5. Damiano Cunego (Ita) Lampre – Fondital + 3:49
6. Riccardo Ricco (Ita) Saunier Duval – Prodir + 7:00
7. Evgeni Petrov (Rus) Tinkoff Credit System + 8:34
8. Marzio Bruseghin (Ita) Lampre – Fondital + 10:14
9. Franco Pellizotti (Ita) Liquigas + 10:44
10. David Arroyo Duran (Spa) Caisse d'Epargne + 11:58
Győri Tamás írása nyomán...
