Javier Otxoa: Az emberi tartás példája

Amikor egy élsportoló befejezi a pályafutását, nem mindig lehet tudni előre, hogyan alakul a későbbi sorsa.

Sokan el tudnak helyezkedni edzőként, csapatvezetőként vagy bármilyen más pozícióban korábbi csapataik valamelyikénél, de sokkal többen vannak olyanok, akiknek nem jut hely, és az évek folyamán eltávolodnak a sportáguktól, és csak a szurkolók emlékeiben maradnak meg, mint egykori remek sportemberek. A váltás nem mindig zökkenőmentes, nem lehet könnyű 30 éves fejjel mindent teljesen elölről elkezdeni, teljes egészében feladva azt az életritmust, ami korábban hosszú éveken keresztül jellemezte és meghatározta a mindennapokat. Nem egy esetről tudunk, amikor valakinek nem sikerült jól ez a váltás, tragikus sorsok, szétcsúszott életek hosszú sora jut eszembe számos egykori nagyszerű sportolóról. Még keményebb lehet ezt az utat úgy végigjárni, hogyha az ember nem is készül erre, hanem egy brutális baleset miatt bántóan fiatalon kénytelen feladni egész korábbi életét. De ha az embernek van tartása, akkor minden tragédiát át lehet vészelni. Javier Otxoa Palacios sorsa a legjobb példa erre. Otxoa a legnagyszerűbb ember, akit valaha láthattam versenyezni, a lehető legtökéletesebb példakép bárki számára.

A baszk származású hegyimenő Vicente Belda mester tehetséggyárában, a Kelme csapatában kezdte profi pályafutását 1997-ben, de mindösszesen csak 4 teljes szezon adatott meg neki, hogy versenyezhessen. Ikertestvére, Ricardo ekkor már harmadik éve profiskodott a rivális ONCE gárdájánál, de a későbbiekben ő is csatlakozott a valencai székhelyű csapathoz, és már csapattársak voltak azon a tragikus napon 2001. február 15-én. Javier nagyon tehetséges hegyimenő volt, 1999-ben indulhatott először a Touron, ami végül nem sikerült neki igazán jól. Második Tourján viszont annál jobban szerepelt a következő évben, valósággal berobbant az élvonalba 2000-ben, a hegyek között egészen kiváló teljesítményt nyújtott. Karrierje legnagyobb sikere volt, amikor őrjöngő baszk szurkolók ezrei előtt megnyerte a legendás Hautacam befutót - hol máshol nyerjen egy baszk szakaszt, mint a Pireneusokban -, a hegyi trikóért folyó külön versenyben, pedig végül a második helyet szerezte meg csapattársa, a kolumbiai Santiago Botero mögött. Szereplése értékét ezen diszciplínában tovább növeli az a tény, hogy néhány ponttal megelőzte a hétszeres győztes legendát, Richard Virenque-t is. A csapatversenyt pedig, köszönhetően elsősorban a fiatal Roberto Heras, illetve Botero és Otxoa remek teljesítményének, toronymagasan nyerte meg a Kelme. A következő szezonnak azzal a nem titkolt szándékkal vágott neki, hogy ezúttal már ő viselhesse a polka trikót Párizsban a Champs Elyssesen. Az élet azonban kegyetlenül átírta a terveit.

2001. február 15-én rettenetes tragédia történt. Javier és Ricardo a két nappal később kezdődő Vuelta Andalucia versenyre készültek éppen, amikor edzés közben egy autós elütötte mindkettőjüket. Ricardo a helyszínen életét vesztette, Javiert pedig kritikus állapotban szállították a malagai Carlos Haya Kórház intenzív osztályára. Súlyos mell- és fejsérüléseket szenvedett, emellett eltört a sípcsontja és több bordája is. Az autós természetesen sértetlenül megúszta a balesetet, ahogyan ez ilyenkor lenni szokott. Két nappal később jelentették, hogy újabb komplikációk adódtak, Javier kómába esett, az orvosok pedig az életéért küzdöttek. Heteken keresztül élet és halál között lebegett, de végül szerencsére felébredt. Összesen 9 hetet töltött kómában, ez idő alatt az egyébként 184 cm magas versenyző drámaian lefogyott, mindössze 49 kg-ot nyomott, amikor kinyitotta a szemét. További 5 hónapot töltött a kórházban, meg kellett tanulnia újra beszélni és járni, és olyan súlyos agyi károsodásokat szenvedett, hogy komolyan felmerült a lehetősége annak, hogy élete végéig tolószékbe kényszerül. Szerencsére a csapat végig kitartott az Otxoa család mellett, és támogatták Javiert, Belda mester minden segítséget megadott neki, hogy sikeresen vívhassa meg élete legnagyobb harcát. Ricardo koporsóját a megrendült Oscar Sevilla és Angel Edo vitték a berángói temetőben, az egykori Kelmés csapattársak gyűrűjében, Javier orvosi rehabilitációjának a költségeit pedig teljes egészében a csapat állta, amellett természetesen, hogy a még 2 évig érvényes szerződése felbontatlan maradt, annak minden anyagi vonzatával együtt. Ricardo Otxoa nevét Getxo városának nagydíja őrzi, a bizkaiai körözésen minden évben az ő emlékének adóznak a versenyzők.

2001. októberében már szerencsére sokkal jobb volt a helyzet, mint a korábbiakban bármikor is remélhették, Javier, Bilbaoban hívott össze egy sajtótájékoztatót, hogy mindezt tudassa a világgal. Már újra tudott járni és beszélni, igaz utóbbit csak nagyon lassan és tagoltan, a megfelelő szavakon, pedig sokszor gondolkodnia kellett. Emellett, ha csak néhány méter erejéig is, de újra kerékpárra tudott ülni. Bár az orvosok korábban minden esélyét kizárták annak, hogy bármikor is újra versenyezhessen, Javier bizakodó volt és kijelentette, azért dolgozik, hogy minél korábban visszatérhessen a mezőnybe. Erre azonban sajnos semmi reális esélye nem volt azok után, hogy olyan súlyos agyi sérüléseket szenvedett, hogy a bal oldala részlegesen megbénult. Kitartóan próbálkozott, de végül fel kellett adnia a reményt. 2002 novemberében búcsúzott el végleg a pelotontól, egy valenciai kritériumversenyen előtte, és a visszavonuló Abraham Olano előtt tisztelegtek a spanyol csapatok és a szurkolók.

Gondolhatnánk, hogy ezzel véget ért Javier Otxoa szomorú története. A baszkot azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja a reményt, a fejébe vette, hogy lesz ő még kerékpáros olimpikon, ha törik, ha szakad, És amit egy baszk a fejébe vesz, az úgy is fog történni. Otxoa para-sportolóként ült vissza újra a nyeregbe és folytatta pályafutását, nem is akárhogyan. 2003-ban érkeztek az első hírek arról, hogy ott szeretne lenni Athénban a paraolimpián, ahol az egyik legnagyobb esélyesként állt rajthoz, és végül éremhalmozóként térhetett haza. Toronymagasan megnyerte mind az országúti mezőnyversenyt, mind az időfutamot, pályán az üldözéses versenyben pedig a második helyet szerezte meg. 2008-ban Pekingben is ott volt, az időmérőn pedig sikeresen megvédte címét, míg a mezőnyversenyen végül ezüstérmes lett. Világbajnoki eredményeiről ne is beszéljünk, ott is számolatlanul szállította az érmeket az utóbbi években.

Javier Otxoa útja számomra az emberi tartás legnagyszerűbb példája, az élet szeretetének és az élni akarásnak az alfája és omegája. Nincsen példaképem, de ha lenne, akkor biztos vagyok benne, hogy a baszk srác lenne az. Ha valaki úgy érzi, belefáradt a napi taposómalomba, és elege van az életéből, annak jusson mindig eszébe Otxoa története. Otxoa, aki egy rettenetes tragédia után, elveszítve szeretett testvérét, testileg és lelkileg megnyomorodva is fel tudott állni a padlóról, és ép ember tudott maradni. Aki kényszerű visszavonulása után is teljes életet tudott élni, új kihívásokat tudott magának találni, és csinálta tovább azt, amit igazán szeret. És ha valami, akkor ez igazán figyelemre méltó, borzasztóan tisztelem és büszke vagyok rá, meggyőződésem, hogy kevesen tudnák utána csinálni.

Győri Tamás munkája nyomán...

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes