Jean Leuillot 1911-ben született. Már fiatalabb korában megszerette a kerékpározást, de nem lett belőle profi versenyző. Huszonegy évesen került a L’Auto kerékpár rovatához újságíróként. Henri Desgrange 1937-ben beosztotta a francia csapat mellé a Tour de France-on, hogy ő tudósítson első kézből a versenyzők mindennapi életéről. 1938-ban társ forgatókönyvírója volt „A sárga trikóért” című filmnek, amit a Tour alatt a versenyről forgattak. Amikor a II. világháború alatt a L’Auto szerkesztősége elköltözött Lyonba, Leuillot Párizsban maradt kollaboráns újságok alkalmazásában. Ő tudósított az 1941-es Vuelta a Espana-ról és amikor visszatért azzal az ötlettel állt elő, hogy a háború ellenére szervezzék meg a Tour de France-t 1942-ben. Ezt a tervét a német megszállók is támogatattak, de Jacques Goddet megtiltotta, hogy bárki is használja a Tour de France nevet kerékpárverseny szervezésére.
A viadal, így a Circuit de France nevet kapta, útvonala, pedig érintette a megszállt Franciaországot és Vichy térségét is a (hamis) nemzeti egység jegyében. A hét szakaszból álló körversenyre a Gestapo „noszogatta” a kerékpárosokat, hogy vegyenek azon részt. Émile Idée-t személyesen is felkeresték otthonában, hogy ezzel „ösztönözzék” a versenyen való részvételre. (Émilie Idée a mai napig Raymond Poulidorral és Jens Voigtal a Criterium International rekord győztese, öt első hellyel). A verseny szervezését nagyban nehezítette, hogy a megfelelő infrastruktúrát nem tudták biztosítani, elsősorban a versenyt nehezményező cégek, szponzorok miatt, akik nem járultak hozzá, a pót Tour támogatásához. A Circuit de France katasztrofálisan sikeredett. A versenyzésre nem alkalmas időjárás (szeptember végétől, október elejéig tartott) és a megfelelő logisztika hiánya miatt. Már az első szakaszon a mezőny harmada feladta a küzdelmeket. A verseny tisztasága és sportszerűsége a mai napig megkérdőjelezhető. Az egyértelmű bukás után Leuillot már nem fogott újabb versenyszervezésbe a háború végéig.
A háború után, mint megannyi kollaboráns társa bíróság elé került, Jean Bobet (Louison Bobet öccse) visszaemlékezésiből lehet tudni, hogy azért nem ítélték el, mert a sajtó és azok képviselői egytől egyig kiálltak mellette, hogy tetteit a kerékpársport iránt érzett szeretete vezette és nem az a szándék, hogy Franciaországnak ártson.
A háború után 1948-ban Leuillot saját kerékpáros hetilapot alapított Route et Piste névvel (Országút és Pálya, természetesen mindkettő a kerékpársportra utal). 1951-ben ennek az újságnak a szervezésében és szponzorálásban indította újra a Paris-Nice versenyt csak egy kicsit más névvel. A nizzai polgármester kérésére, aki a turistáknak szerette volna reklámozni a Cote d'Azur-t Leuillot átkeresztelte a versenyt Paris-Cóté d’ Azur-re. A következő három évben így szerepelt a viadal a naptárakban. Ez idő alatt nyerte el ma is ismert presztízsét, a pályakerékpáros szezon utáni első verseny, ami tréningezésre, felkészülésre is alkalmas a kemény versenytempó mellett. Leuillot ezekben az években elhagyta újságának főszerkesztői posztját és a verseny igazgatója lett, amihez saját céget is alapított. 1959-ben kitolta a versenyt Rómáig. A Nizzába beérkező kerekesek folytathatták a versenyt Rómáig, egy külön Nizza-Róma verseny keretében, ahol külön győztest hirdettek. Majd a két külön versenynek volt egy összetett elsője is. A három az egyben formulát hamar elvetették a sok kritika és a korai szezonban nagy távnak számító majdnem 2000 kilométere miatt. 1969-ben az ő igazgatóság alatt került be a mára már kihagyhatatlan Col d’Eze, és egyértelműen Leuillot munkáságának köszönhető a verseny mai rangja és fennmaradása is. Amikor Leuilott újjáélesztette a Paris-Nice-t, még abban az évben útjára indított másik, két teljesen új többnapos kerékpárversenyt is. Az egyik a Route de France, amit amolyan kis Tour de France-nak szánt amatőröknek és független versenyzőknek, ezen természetesen nem indulhattak a profi csapattal rendelkező kerekesek. A népszerű verseny 1961-ben vetélytársat kapott. A Tour de l'Avenir-t (magyarul a Jövő Tourja) a L’Équipe szervezte meg hasonló céllal, amatőr és félprofi versenyzőknek. Napjainkra utóbbi maradt fent, olyan győztesekkel, akik később a Tour-t is meg tudták nyerni, mint például Felice Gimondi, Joop Zoetemelk, Greg Lemond, Laurent Fignon vagy éppen Miguel Indurain. Korunk profi versenyzői közül, pedig olyan nagy nevek diadalmaskodtak ezen a versenyen, mint Bauke Mollema, Jan Bakelants, Warren Barguil, Eseban Chavez, vagy a tavalyi Tour második helyezettje Nairo Quintana. A másik többnapos, amit 1951-ben Leuillot életre hívott a L'Étoile des Espoirs (magyarul kb. a Jövő Reménységei). Ezen a versenyen a fiatal profik indulhattak.
Mindeközben 1955-ben Leuilott megszervezte az első női Tour-t. A versenyt a brit Robinson Millie nyerte. Leuillot a női Tour szervezésével, annyival megelőzte korát (pl. női világbajnokság sem volt még), hogy a legközelebbi Tour de France Féminin-t csak 1984-ben rendezték meg. A verseny sajnos csak tizenegy kiadást élt meg 1955 után 1984 és 1993 között. A Tour jelenlegi igazgatója és az ASO nem tervezi egyelőre újjáéleszteni a női versenyt. Leulliot szervezői munkája még több más területen is meghaladta korát. 1947-ben a nemzetközi versenyek és a nemzetköziség jegyében, hogy a versenyek lépjenek át rendszeresen országhatárokat, - sőt állandó jelleggel tegyék ezt - létrehozta a Paris-London amatőr versenyt. A versenyzők Calais-nál keltek át a csatornán, hogy aztán egy másik ország területén folytassák a küzdelmet.
Eközben az 1948-ban létrehívott Béke Versenytől való félelem miatt Leuillot-t felkérték, hogy hozzon létre egy többnapos körversenyt. Ebből a felkérésből született meg a Tour d'Europe, egy hét országon átívelő tizenegy szakaszból álló megmérettetés. (A félelem tárgya az volt, hogy a Béke Verseny átveszi a legnépszerűbb versenyek helyét.) Azonban a Tour d'Europe-nak már az első kiadása kudarcba fulladt és a nagy nevek távolmaradás miatt a verseny nem tudott fennmaradni. A Tour de France-ok első külföldi rajtához is a Béke Verseny vezetett. 1954-ben azért is rajtolt Amszterdamból a Tour, hogy lépést tartson a Béke Verseny kelet-európai hódításával és országokon átlépő jellegével.
Az említett munkáin felül azonban volt Leuillotnak egy máig fennmaradt újítása a többnapos versenyek terén. Leuillot a pályaszezonból az országútra áttérő mezőnynek tervezett egy rövid kis bevezető szakaszt, ahol mindenki egyénileg az óra ellen harcolva kezdi meg a versenyt, mintegy bevezetőképpen a hosszú sík szakaszok előtt. Azonban annyiban különbözött az időfutamoktól, hogy lényegesen rövidebb volt. A verseny nem a megszokott tülekedéssel kezdődött az első sárga mezért és lényegesen több időt hagyott a regenerálódásra, mint egy hosszú, több órás sík szakasz, emellett pedig nagyobb izgalmakat is tartogatott, mint egy sprinthajrá. Az ötletét megosztotta kortársaival, kollegáival és így a prologue nem az ő általa igazgatott Paris-Nice versenyen, hanem az 1967-es Tour de France-on debütált. Jellege miatt természetesen ez a műfaj, kizárólag csak a több napos versenyeken tudott érvényesülni, méghozzá olyan jól, hogy a 2000-ig a Tour de France minden kiadása kivétel nélkül így indult. A transzfereket még mindig nélkülöző Tourok a hatvanas, hetvenes években így meg tudtak maradni egy városban több napig, ami oda vezetett, hogy egy-egy rajtállomás akár három szakaszt is magáénak tudhatott. A sprinterek mellett az időfutamokon erős versenyzők is lehetőséget kaptak, arra, hogy már a verseny elején elhódítsák a sárga trikót.
Az első prológot Jose Maria Errandonea nyerte, aminek az érdekessége és mára már külön pikantériája is, hogy a második Raymond Poulidor lett. Poulidor mindössze hat másodperccel maradt el a győztes mögött, és soha ilyen közel nem került a sárga mezhez, amit végül soha nem vehetett fel. A következő évtizedekben számos versenyzőnek sikerült több Tour prológot is megnyernie. Ezek közé tartozik a legendás Eddy Merckx illetőleg Bernard Hinault a maga öt prológ győzelmével. Hinault-t honfitársa Thierry Marie követte, aki három ilyen speciális nyitányt tudott megnyerni. Az Indurain érában természetesen a kiváló spanyol időfutammenő is több prológot nyert, majd őt követte őt Chris Boardman a maga három elsőségével, végül 1999-ben Lance Armstrong tett pontot a prológgal induló Tourok sorozatának végére. Azóta Fabian Cancellera nyert még öt bevezetőt, amivel felzárkózott Bernard Hinault mellé az első helyre ebben a rangos névsorban.
1967-es debütálás óta a prológok számos szép pillanatot adtak a kerékpársport szerelmeseinek, egyrészt ebben a versenyformában, mindenki megmutathatja magát a verseny legelején, ellenben a tömegindításos szakaszokkal. Így természetesen az esélyesek sem bujkálnak a mezőnyben és a szponzorok is több időt kapnak a képernyőn. A versenyzési formát hamar átvette a Giro és a Vuleta is. Az egyik legemlékezetesebb prológ a 2005-ös Giro di Italia-hoz fűződik, amikor egy kicsit több mint egy kilométeres sík egyenesben mérhették össze a versenyzők a tudásukat az esti villanyfényben, felejthetetlen pillanatokat adva a nézőknek. Jean Leuliott 1982-ben hunyt el, a versenyt, amit naggyá tett az ASO vette meg.
