Jens Voigt a legyőzhetetlen lovag

Már négy évvel ezelőtt szóba került a visszavonulása, ám még mind a mai napig rója a köröket a legyőzhetetlen lovag.

A hatgyerekes apa nagyon messze került azoktól az időktől, amikor még az NDK sportiskolájába járt. Hogy lehet ennyi idő után még mindig éhes a sikerre? A legelpusztíthatatlanabb német profi néha nem tűnik száz százalékig elszántnak arra, hogy felkeljen és újra útra keljen. Amikor egykori szobatársa Bobby Julich reggelente megfordult az ágyban, és ránézett a mellette lévő partra vetett bálnára, úgy gondolta: „Lehetetlen, hogy ez a fazon ma versenyezzen!” Julich a 2001-es Tour de France-on jött rá a tévedésére, amikor a második szezonját töltötte Jens Voigt kollégájaként a Credit Agricole-nál. „Gyakorlatilag három hétig minden nap szökésben volt”- mondta Julich. „Egy reggelen ránéztem, és arra gondoltam, ez a tag nem fog eljutni a Tour de France végéig. Tévedtem. Néhány óra múlva fent állt a pódiumon, mint az aznapi szakasz győztese.” Jens lelkesedése olyan, mint Lionel Messi bal lába, Coco Chanel kis fekete ruhája, vagy a Bee Gees falzettje. Nem ismertetőjel, hanem meghatározás. A legtöbb ember megáldott vagy megvert néhány személyes tulajdonsággal, de csak nagyon kevesen vannak olyanok, akiket egyetlen egyedi jellemvonásuk nem csak jellemez, hanem meg is testesít.

Belőle nőnek ki ezek a tulajdonságok, ő pedig ezekből a tulajdonságokból táplálkozik. Többé-kevésbé lehetetlen feladat Voigt temperamentumát, személyiségét, tiszta életkedvét egyetlen jelző terjedelmében leírni. Kicsit olyan, mintha a berlinit hozzá akarnánk bilincselni a gyorsan rohanó mezőnyhöz.

Julich azt mondta Voigtnak: „Ha egyszer valami szigetre kerülnénk, egy év múlva te volnál ott a törzsfőnök.” A szeptemberben már negyvenkettedik születésnapját ünneplő bringás továbbra is megállíthatatlan. Van még benne legalább két év. Ha Jens Voigt, mint egy mesebeli sárkány, 2016-ban még mindig a mezőnyben fújná a tüzet, már majdnem fél évszázad telne el azóta, hogy 1971-ben a mecklenburgi Grevesmühlerben a világra jött. 18 évet kellett várnia arra, hogy a Fal leomoljon, és ő új életet kezdhessen.

Voigt szülei nem voltak ellenzékiek, de nem is voltak párttagok, ezért aztán jó néhány ajtó zárva maradt előttük az NDK-ban. A bringás egyszer egy mallorcai edzőtáborban azt mondta, nem bíztak bennük, mert nem voltak benne a pártban. Tinédzserként – akárcsak a néhány évvel fiatalabb Jan Ullrcih bekerült az NDK egyik kiemelt sportiskolájába, ahonnan bajnokok és érmesek tucatjai kerültek ki. Ezek az akadémiák híresek voltak arról, hogy szabadon kezelték a teljesítményfokozó szereket, de hősünk biztos abban, hogy neki sose adtak ilyesmit. Csupán elvárták a párthoz és elveihez való hűséget.”

Bennünk egyáltalán nem bíztak, mert volt két-három nyugati nagynénink, akikkel nem szakítottuk meg a kapcsolatot, és nem hazudtunk a létezésükről.”- magyarázta. „Írtunk nekik leveleket, ők, pedig küldtek nekünk karácsonyi csomagot Milka csokival és kávéval. Aztán volt nekem egy rezsimellenes nagymamám, aki mesélt nekem pár dolgot, amiről az iskolában nem hallottam.

Voigt máig hitetlenkedve rázza a fejét: „Elmeséltem egy történetet az iskolában, de tanárom azt mondta, hogy ez lehetetlen, ilyet ő még sose halott. Majdnem haza is küldött.” A hasonló emlékek ellenére Jensben mind a mai napig él némi nosztalgia az NDK iránt. Egészen a Fal leomlásáig senki se használt biciklizárat, mert soha, senki nem lopta volna el azt. A szülőknek sose jutott volna eszébe az iskolaudvarig kísérni a gyerekeiket. „Ma már Berlinben nem csak azt várom meg, amíg az udvarba beérnek, de még azt is, amíg az épületbe.” A szocializmusban kifejlődött egyfajta szolidaritás, ami a korábbi NDK polgároknak még mindig hiányzik. „Az embereknek nem volt lehetősége a karrierre, mert a rezsim nem akarta, hogy nagy különbségek alakuljanak ki. Nem akartak semmilyen irigységet, mert nem az szerepelt a szocializmus programjában. Azt mondták, mindegy, tíz vagy ötven órát dolgozol, a jövedelemkülönbség nagyon kicsi lesz. Így aztán az emberek azt gondolták, jó, akkor tíz órát dolgozom, és több időm lesz a barátaimra és a családomra. Mindenkinek volt kertje, mert mindenkinek volt ideje rá. Volt idő grillezni, focizni, játszani a gyerekekkel. Mindenki gondtalan volt, mert nem volt irigység.”

A kérdés, amit fel akartunk neki tenni, hogy mit jelent számára mindez. Végül is a korábbi NDK nem mindegyik atlétája ismert úgy, hangulatfegyver. Erik Zabel manapság úgy nevet, mintha egy kis emberke lenne a pólója alatt, aki folyton csiklandozza. De ez nem mindig volt így. Fénykorában Zabel számára – akárcsak a többi NDK-ás gyerek számára – úgy tűnt, a munka mindig megelőzi a szórakozást. Voigt úgy véli, hogy a választ a sajátságos DNS állománya rejti. „Jó DNS koktélt kaptam a szüleimtől,”- fogalmaz. Jobban hisz a tehetségben, mint az edzésben. Ennek ellenére nem felejti el a korai leckéket. Az első edzője testvére volt, akinek nagy szerepe van abban, ahogy ma versenyez. „Amikor 12-13 éves voltam, azt mondta nekem. „Ha támadsz, pszichológiai előnyöd van, mert a többieket rákényszeríted arra, hogy reagáljanak. A te szabályaid szerint kell játszaniuk.” No ezt párszor elmondta, én, pedig megpróbáltam, és eredményes volt. Jó emlékeim vannak róla, ezért hamarosan automatikussá vált, mint egy reflex. Saját bevallása szerint nem különösebben jó a sprintben, a hegymenetben vagy az időfutamon, ezért Voigt legerősebb fegyvere a beállítottsága. Ez vezette az amatőr világkupa győzelemhez 1994-ben. Három évvel később első profi versenyét futotta a ZVVZ-Giant csapatában. Egy évvel később aláírt Roger Legeay gárdájához, a GAN Teamhez és a Baszk Körversenyen vad és féktelen ifjúként tűnt fel a nemzetközi porondon.

Bobby Julich, aki akkor a Cofidisnél volt, így emlékezik az esetre: „Egy emelkedőn haladtunk, és Jens egyszerűen maga húzta a mezőnyt. Ember maradj már nyugton - mondtam neki. Tudjuk, hogy jó vagy, de mindenkit felidegesítesz. Nyugodj meg!” Julich abban az időben a top versenyzők közé tartozott, olyan ember volt, akit három hónap múlva a Tour De France pódiumára vártak. Ennek ellenére a nyurga újonc semmiféle idegességet nem mutatott, amikor elszakadt, és több mint egy perccel Paul van Hyfte és Jörg Jaksche előtt győzött. Délután, a Hernaniban rendezett utolsó időfutam előtt Julich odament Voigthoz, hogy gratuláljon neki. „Nézd, ahogy már mondtam neked, látjuk, hogy jó vagy. De nyugodj le egy kicsit,” - ezzel vette kezdetét egy szép, máig tartó barátság, és egy ugyancsak a mai napig tartó profi karrier. A Touron a paui szakaszon egy második hellyel debütált Leon Van Bon mögött. De ez még csak az első alkalom volt, hogy a sárkány tüzet fújt. A következő szezonban ünnepelte öt győzelme közül az elsőt a Criterium Internationalon, emellett volt egy szakaszgyőzelme a Route du Sudon, és egy páros időfutam győzelme Chris Boardmannal a GP Breitlingen. Boardman a következő év végén befejezte a karrierjét, de még előtte kinyilvánított valamit, ami időközben Jens aranyszabálya lett. „Jens, kiemelkedni jobb, mint elbújni.”

Jens szívesen emlékezik vissza a Credit Agricolenál töltött időkre. Egy csapatra, amelynek régimódi elvei voltak, de olyan volt, mint egy biztonsági háló. Az első perctől kezdve olyan jól éreztem magam, egyszerűen nem akartam, hogy ez a kaland véget érjen. „Először 17.500 eurót kerestem évente, bruttóban. Franciaországban éltem, két másik újonccal együtt. Toulouse közelében béreltünk egy házat. Mindent megosztottunk, és így meg tudtunk élni belőle. Az év végén a szüleimtől kértem 2000 márkát, hogy el tudjak menni a nejemmel és a gyerekkel üdülni, mert semmi pénzem se maradt. Minden bútorunk az Ikeaból volt.

Miután 6 évet töltött Legeaynél, a 2003-as év végén Voigt úgy érezte, hogy a pályája megakadt. 2001 óta nem nyert Tour szakaszt. Minden kísérlete, hogy a Criterium Internationalon megismételje a győzelmét, épphogy ugyan, de kudarcba fulladt. A berlininek kézenfekvő munkaadó lett volna a T-Mobile, de ők valamiért nem akarták őt. Voigt máig se érti, hogy miért. „Térden állva kértem, de Godefroot nem akart engem,”- emlékszik vissza. Ehelyett elfogadta Bjarne Riis ajánlatát, aki abban az időben sok versenyzőnek adta meg egy második tavasz lehetőségét. Amit Riis megtett Laurent Jalaberttel, Andrea Peronnal, vagy Michael Blaudzunnal, biztosan meg tudja tenni Voigttal is.

„Olyan útkereszteződésben álltam, ahol az egyik oldal biztonságos, megszokott, és könnyű emelkedőhöz vezet, a másik, pedig egy kis hágóhoz, a meredélyhez,” - világítja meg Voigt a döntést, amely előtt akkor állt. „Mit kellene tenni? Továbbmenni, felvenni a biztos pénzt, beletörődve, hogy soha többé nem nyerek, és megelégszem a top tízes helyekkel, vagy mindent eldobva, új kihívásokat keresni?” A CSC-nél kisebb volt a biztonság, de Riis azt mondta: „Felelősségteljes, felnőtt embereket akarok, akik döntéseket hoznak, és kiállnak mellettük valamint velem szemben is képviselni tudják azokat.” Bjarne felnőttek közötti viszonyt akart, és én már elég idős voltam hozzá. Egy kezdőnek biztos nehezen ment volna, de nekem épp jó volt.”

A következő négy év volt Voigt karrierjének legjobb szakasza. Nemcsak a mezőny legjobb faltörő kosává lett, de bebizonyította, hogy a kitartása sokkal inkább megfelel a nagy körversenyekhez, mint az általa úgy kedvelt kétnapos Criterium Internationalnak. A következő években kétszer nyerte meg ezt a versenyt, kétszer a Bajor Körversenyt, egyszer a Mediterrán Körversenyt, emellett top ötben végzett a Párizs-Nizzán, a Tour de Georgian, és a Német Körön is.

„Az ember arra gondol, hogy az ő energiáival összetett versenyző lehetett volna. Azon a két Német Körön nem az ő dolga volt, hogy kövesse a hátsó kerekeket, és vizet hordjon. Azt kellett tennie, ami szórakoztatja. Úgy gondoltuk, hogy konzervatív versenyző, és több versenyt is nyerhetett volna, de ő csak szórakozni akart. És ami Jenst szórakoztatja, az az, ha gázt ad”.

Rácz Vanda írása és engedélye nyomán.

A kép forrása:  Flickr via Photo Pin – a szabad felhasználású és szerkeszthető képek gyűjteménye   

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes