Az első Milánó-SanRemót a La Gazette dello Sport szervezte 1907-ben, bár a verseny ötlete felmerült már két évvel korábban is. A mintát az 1905 óta futó Giro di Lombardia és a Milá-nó-SanRemó automobil verseny szolgáltatta. A viadal létrehozásnak célja, az újság példányszámának növelése mellett a telet a tengeri üdülőkben töltő városi réteg szórakoztatása volt. A milánói rajt az ott nagyszámban jelen lévő olasz kerékpáriparnak volt köszönhető. A befutót pedig a Unione Sportiva Sanremese által a szervezésben részt vevő SanRemó kapta, több lehetséges célállomás közül. Emillio Costamagna – aki a Giro d’ Italia-t is életre hívta – a Milánó-SanRemó tervezésekor nem volt benne biztos, hogy a verseny valóban kivitelezhető és teljesíthető a hosszú, majdnem 300 kilométeres táv miatt. Ezért a kor ismert és népszerű olasz bajnokát Giovanni Gerbi-t kérte fel az útvonal tesztelésére. A sikeres útbejárás után Costamagna kihirdette a verseny első kiadását 1907 tavaszára. Az útvonal Milánóból indulva a Turchino hágón keresztül a Ligur-tenger mellett haladva szinte évszakokon át vezetett.
Az elsősorban a korai rajtok miatt ködös és párás Milánóból a verseny az általában még havas Turchino hágón keresztül érkezik meg a napfényes, pálmafás tengerpartra, ahol már tavaszias az időjárás. A körülbelül féltávnál elhelyezkedő és még a II. világháború után is évekig aszfaltozatlan hágó, több szempontból is fordulópontja a versenynek. Egyrészt ez választja el képletesen az évszakokat és ez a verseny legmagasabb pontjai is, emellett nagyjából pontosan a táv felénél helyezkedik el. A hágón egy rövid és szűk, körülbelül 50 méter hosszú alagút vezet a napfény felé. A korai versenyeken még nem volt világítás így az odaérkező mezőnynek, versenyzőknek a vaksötétben kellett átnavigálni a hegybe vágott járaton. A szerencsések még a kísérőkocsik lámpáinak fényében haladhattak át, de a mezőny nagy részének vaksötétben kellett ezt megtennie. Sokáig ez egy félelmetes pontja volt a versenynek. A megmérettetés népszerűségének köszönhetően a szurkolók a korai években lámpákkal álltak az alagútban, hogy így világítsanak a versenyezőknek. Az alagút után az útvonal is elindul a napfényes pálmafás tengerpart felé, amit elérve nagyjából a tenger melletti úton is marad. Bár a verseny első kiadásai nem sprintekben dőltek el, a szervezők, hogy izgalmasabbá tegyék a La Primavera-t kisebb dombokat tettek az útvonalba. Ennek egyik fő oka a kerékpársport megváltozása volt, míg a kezdeti időszakokban a Turchino is elég volt némi szelekcióhoz, a későbbiekben már a mezőny együtt kelt át rajta. A verseny végét tarkító Capi-k közé (kisebb kaptatók, meredek de rövid emelkedők olasz neve) dombokat tettek be.
Már az 1960-ban és 1982-ben az útvonalhoz adott Cipressa és Poggio sok kerékpárrajongónak juttatja eszébe a Milánó-SanRemó-t. A versenyt eleinte áprilisban rendezték meg, később áttették Szent József napjára, március 19.-re, majd a modern korban március 19-e környéki hétvégére, először szombatra, majd a közelmúltban vasárnapra. A verseny európai „testvéreivel” ellentétben, mindössze háromszor maradt el a két világháború ellenére, 1916-ban, 1944-ben és 1945-ben. Hiába indult el a Liége-Bastogne-Liége 1892-ben, a Milánó-SanRemó a második legtöbbször megrendezett, ma is futó verseny, a Giro di Lombardia után.
Az első kiadást a francia Lucien Petit Breton nyerte. A rajt reggel négy órakor volt Milánóban még napfelkelte előtt. A harminchárom versenyző közül csak tizenhárman értek el a SanRemó-i célba. A győztes ideje 11 óra 4 perc volt. 1910-ben a zord időjárás miatt mindössze négy versenyző élte túl a Passo del Turchino sáros, havas útjait a hatvanhárom induló közül. Az első kizárás is ebben az évben történt. Az előző évi győztes Luigi Ganna, automobilba kapaszkodva ért fel a hágóra, ezért kizárták. A győztes Eugène Christophe ideje 12 óra 24 perc volt, a második versenyző kicsivel több, mint egy óra múlva tűnt fel a célvonalnál. Ez volt a legnagyobb arányú különbség az első két helyezett között. Eugène Christophe fagyási sérüléseket szenvedett, két év kellett neki a felépüléshez, hogy teljesen gyógyultnak mondhassa magát az 1910-es La Primavera után. Idejét az I. világháború alatt tudták csak „túlszárnyalni”. 1917-ben Gaetano Belloni 12 óra 44 perc alatt teljesítette a távot.
Egy évre rá tűnt fel a versenyen Costante Giradengo, aki hat alkalommal nyerte meg a versenyt. A La Primevera-n elért legnagyszerűbb teljesítmény vélhetőleg Fausto Coppi nevéhez fűződik. 1946-ban már Binasco-nál megszökött, majd a Turchino-n megszabadult utolsó szökevénytársától. Binasco-tól még körülbelül 280, a Turchino-tól pedig 147 kilométer volt hátra a versenyből. A Campionissimo a célban 14 percet várt mire feltűnt a második Lucien Teisseire. Ez a verseny történetének második legnagyobb különbséggel megnyert kiadása. Coppi abban az évben mintegy 7000 kilométert tekert edzésképp, néha fixhajtású kerékpárral, hogy növelje a lábforgását. A verseny előtti időszakokban amatőr versenyzőket kért meg, hogy csatlakoznak hozzá és támadják teljes erőből, amíg csak bírják (Coppi persze előtte már letekert legalább 100 kilométert). Az első alkalom, hogy a győztes ideje 7 óra alá csökkent 1953-ban jött el, Loretto Petrucci 6 óra 59 perc alatt tette meg a távot. A következő kiemelkedő versenyző a La Priamvera történetében Eddy Merckx, aki hétszer nyerte meg a viadalt. Őt követte Eric Zabel, aki a modern érában négyszer tudott győzni a Sprinterek Klasszikusán.
