A legtöbb csapat pillanatok alatt elküldi az olyan versenyzőit, akik akár csak rövidebb ideig, de nem teljesítenek megfelelően, és szerződtet helyette másokat a gyors siker reményében. A sikeres versenyzők pedig sokszor gondolkodás nélkül elfelejtik, hol neveltek belőlük profi kerékpárost, és szerződnek át egy erősebb csapathoz, ahol az anyagi boldogulásuk, illetve a szakmai előrelépésük lehetősége jobban garantált, vagy legalábbis annak tűnik. Hogy ki honnan jött, vagy mit tett le korábban az asztalra, ilyenkor nem számít, sokszor csak és kizárólag a pillanatnyi érdekek a meghatározóak az ilyen döntéseknél. Az olyan romantikus értékek, mint amilyen például a klubhűség, sajnos végleg elveszni látszanak. Idealista világomban ez másképpen működne: egy csapat lehetőséget adna egy tehetséges srácnak, nevelgetné, alakítgatná, ha nem is megy minden elsőre, akkor is bízna benne és kitartana mellette.
Aztán a srác beérne, kiváló hegyimenő válna belőle, és elkezdené gyűjteni a nagy körversenyeken a szebbnél-szebb győzelmeket, olyan nagyszerű hágókon haladva át elsőként a célvonalon, mint amilyen a Vueltán az Abantos, az Arcalis és a Cerler, vagy a Touron a Luz-Ardiden. És ekkor, még ha érett versenyzőként mehetne is erősebb gárdához a tudása alapján, és kereshetne sokkal több pénzt, az egykor esetlen srác mégis kitartana a gyökerei mellett, hogy visszaadhasson valamit az őt felnevelő közösségnek abból, amit attól kapott. Az Euskaltel-Euskadi csapat és Roberto Laiseka Jaio kapcsolata szép példája annak, hogy ez a romantikus szemlélet akár működhet a gyakorlatban is.
A ma Euskaltel-Euskadi néven ismert csapat 1994-ben alakult meg - Euskadi baszk nyelven annyit jelent, Baszkföld -, deklaráltan azzal a szándékkal, hogy a kerékpársportban is legyen egy olyan közösség, mint labdarúgásban az Athletic Club Bilbao. A csapat csak és kizárólag baszk származású, vagy a 7 történelmi baszk tartomány valamelyikében nevelkedett versenyzőket szerződtet, és az identitásának az alappillére a baszk hagyományok őrzése és ápolása. Az első néhány évben csak spanyol versenyeken vettek részt a baszkok, a szezon csúcspontja pedig az első szezontól kezdve a Vuelta Espana volt. A Tour de France-ra csak 2001-ben kaptak először szabadkártyát, 8 év kemény munka kellett ahhoz, hogy a legmagasabb szinten is számolni lehessen a csapattal. Ugyan a kezdeti időkben szerződtetett a csapat néhány kipróbált, öreg harcost, mint amilyen Pello Ruiz, Ruben Gorospe vagy Juan Carlos Gonzalez voltak a '90-es évek közepén, de a gárda már a korai években is inkább a fiatal baszk tehetségek felkutatását és felnevelését preferálta. Inigo Cuesta, Cesar Solaun, Aitor Osa, vagy kicsit később Bingen Fernandez, Joseba Beloki és a Gonzalez Galdeano testvérek is Miguel Madariaga alapítványának köszönhetően kerültek be a profi világ körforgásába, és lettek később - rendszerint más gárdákban - nagyszerű versenyzők. Sajnos az első Tour de France részvétel előtt, aki igazán tehetséges volt, hamar a távozás mellett döntött, az alapítvány anyagi lehetőségei ugyanis ekkor még nem tették lehetővé, hogy magasabb szintre lépjenek, és indulhassanak a Vueltán kívül is 3 hetes versenyen. Így a fent említett baszk tehetségeknek az első 2-3 profi évük szárnybontogatása után már nem jelenthetett megfelelő perspektívát a nemzeti csapatban versenyezni. Egyetlen olyan versenyző volt a kezdeti években, aki később hasonlóan sikeres karriert futott be, mint a fent említett nevek, mégis a maradás mellett döntött, és teljes profi pályafutását az Euskaltel-Euskadi színeiben töltötte: ő Roberto Laiseka.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Lai profi karrierje igen nehezen indult, első 5 profi szezonjában nem sikerült győzelmet aratnia, dacára annak, hogy viszonylag idősen, 25 esztendősen kapta meg a nagy lehetőséget 1994-ben. Folyamatosan sérülésekkel bajlódott, nehezen vette fel a peloton tempóját, és bár a Vueltán évről-évre ott találhatjuk a nevét a rajtlistán, rendszerint a grupettoban való tanyázással tudta csak meghálálni a bizalmat. Pedig nem mondhatjuk, hogy sikertelen lett volna a csapat a kezdeti években, 1994 és 1998 között a korlátozott anyagi lehetőségek ellenére is 21 profi győzelmet arattak a baszkok, Asier Guenetxea, Cesar Solaun, a Gonzalez Galdeano testvérek, vagy Unai Etxeberria is feliratkoztak a győztesek közé ebben az időszakban, hogy csak a legismertebb neveket említsük. Laiseka pedig 1998-ban már majdnem 30 esztendős volt, és még mindig várt az igazi áttörésre. A bizalmat éveken keresztül megkapta a vezetéstől, azonban sokáig úgy tűnt, nem tud élni vele, és egy marad a sok tehetséges, de végül szürke karriert befutó versenyző közül.
Ritka eset, hogy egy kerékpáros 30 éves korában, 5 profi szezonnal és 5 Vuelta indulással a lábában még mindig győzelem nélkül álljon, és ilyen előzmények után írjon történelmet, mint ahogyan Laiseka tette. Mert Lai 5 győzelem nélküli profi év után "vén" korában futott csak be, és lett csapata élő legendája, és hosszú évekig legsikeresebb versenyzője is egyben, nem kevesebb, mint 4 kiemelt hegyi szakaszt megnyerve a 3 nagy körverseny valamelyikén. A rekordját a csapat későbbi nagyjai közül sem Mayo, sem Zubeldia, sem Astarloza még csak megközelíteni sem tudták, és Samuel Sanchez is csak több mint 10 évvel később volt képes utolérni a nagy elődöt. Azóta már Igor Anton is több szakaszt nyert a GT-ken, mint Laiseka, de nála még nagyon hiányzik az a bizonyos hegyi szakasz a Tour de France-on, hogy egy lapon lehessen említeni őt is Gernika szülöttével. Madariagát leszámítva nem sokan hittek benne, hogy Lai lábában 30 éves kora után még ilyen eredmények lehetnek, de az öreg kitartott végig mellette, és végül neki lett igaza.
1999-ben valami megváltozott a korábbiakhoz képest, és végre eljött Laiseka ideje, és elkezdhette törleszteni mindazt, amit az évek folyamán a csapattól kapott. A korábbi években a fiatal Igor Gonzalez de Galdeano több nagy győzelmet aratott, és emiatt a Vueltán is rendszerint ő volt a kapitány. Az előző szezon végén azonban Igor a testvérével együtt átszerződött a Vitalico-Seguros csapatához, ezzel a baszkok elveszítették a legjobb hegyi menőjüket. Igornak mindenesetre bejött a klubváltás, a Vueltán csodálatos győzelmet aratott az Arcalison, és végül Jan Ullrich mögött a második helyen végzett összetettben. A baszkok viszont nagy bajban voltak, mert ekkoriban nem volt olyan versenyzőjük, aki megfelelően tudta volna pótolni a csapat korábbi ászát. Az 1999-es Vueltán a fiatal és tapasztalatlan Joseba Beloki kapta meg azt a hálátlan feladatot, hogy összetettben versenyben legyen a top 10-ért, azonban már az első héten kiderült, hogy még éretlen erre a feladatra. Ezek után a második héttől kezdődően a fő cél egy szakaszgyőzelem kiharcolása maradt, ami a csapat történetében az első lett volna a Vuelták történetében. Mindezt elsősorban azoktól a versenyzőitől várta volna Madariaga, akik már korábban megízlelhették a győzelem ízét, mint Txema del Olmo, Igor Flores vagy Unai Etxeberria. Legalábbis erre utalt az, hogy az éppen aktuális szökésekben rendre ez a 3 versenyző tűnt fel, hogy aztán a sokadig próbálkozás után is behódoljanak a pelotonnak. Nagyon úgy tűnt, hogy sikertelen Vueltát zár a csapat, a 18. szakaszon azonban előkerült végre Laiseka is. 5 évnyi hiábavaló küzdelem keserűségével a lelkében végre megmutatta, hogy hogyan támad egy igazi hegyimenő, és az Abantoson valósággal legázolta a mezőnyt, és olyan erővel vágott oda az összetettben érdekelteknek, hogy Ullrich, Igor Gonzalez de Galdeano és Heras is csak kapkodta a fejét. Többször megnéztem a felvételeket azóta, mai fejjel is elképesztő, milyen dinamika és ellentmondást nem tűrő őserő volt abban a támadásban, ilyenre tényleg csak a legnagyobbak voltak képesek, és ők is talán csak a jobb napjaikon.
Folytatjuk…
Győri Tamás írása nyomán…
