Pereiro: Az a bizonyos 26 perc I. rész

Oscar Pereiro Sio az egyik legvitatottabb Tour győztes. Annak a bizonyos 26 percnek a története következik.

"Vajon nem egy fáradt nép ez, amely régi cselekvését alussza ki, hogy egy szép napon felébredjen?" - teszi fel a kérdést Miguel de Unamuno, baszk író a gallégókról, Galíciai tájakon című esszéjében. Ha a közelmúlt galíciai származású versenyzőire gondolok, én egyértelműen nemmel felelnék Unamuno professzor kérdésére. Ezequiel Mosquera, Marcos Serrano vagy David Blanco egytől-egyig olyan kerékpárosok, akik bármikor kaphatóak voltak egy vérbő hegyi támadásra, vagy egy hosszú szökésre. Az utóbbi évek legsikeresebb gallego kerékpárosára ez a harcias hozzáállás hatványozottan igaz. Tizenegy évet felölelő profi pályafutása során kis túlzással több időt töltött el szökésben a nagy körversenyeken, mint a pelotonban. A hosszú és reménytelen szökéseiről híres Jacky Durand vélekedése szerint minden tizedik szakaszt nyer meg valaki a szökevények közül. De azért egy Tour de France-t csak nem lehet szökésből megnyerni? Vagy mégis?

Pereiro, a Porta de Ravessa nevű portugál csapatban kezdte profi pályafutását, ahonnan két év után, 2002-ben került az akkoriban egyre inkább izmosodó svájci Phonak gárdájához. Olyan csapattársai voltak már a kezdeti időben, mint Oscar Camenzind vagy Juan Carlos Dominguez, a későbbiekben, pedig olyan nagyszerű hegyimenők csatlakoztak a társasághoz, mint Alex Zülle, Jose Enrique Gutierrez, Tyler Hamilton, Santiago Botero vagy éppen Oscar Sevilla. A csapat vezetője, aki Pereirot is szerződtette, az, a szintén galíciai származású Alvaro Pino volt, aki korábban megfordult a Kelme csapatánál is vezetőként, versenyzőként, pedig 1986-ban megnyerte a Vueltát.

Nem hiszem, hogy előre tudta volna, hogy földije és egyben pártfogoltja egyszer felül fogja múlni a mesterét, és megnyeri a Tourt. Pereiro szép éveket töltött el a csapatnál, első 3 hetes versenyén rögtön a 11. helyen végzett a 2002-es Giron. 2004-ben és 2005-ben pedig egyaránt tizedik lett a Touron. Utóbbi évben egyúttal nyert egy szakaszt Pau-ban, illetve megkapta a legagresszívebb versenyzőnek járó piros rajtszámot is, köszönhetően a rengeteg szökésének. Szinte nem volt olyan nap, amikor nem az éppen aktuális elmenésben láthattuk. Négy szép esztendő után távozott a Caisse d'Espargne gárdájához. Eusebio Unzue mester nem titkoltan azzal a szándékkal erősítette meg a csapatát, hogy az ifjú Alejandro Valverde mellé olyan segítőket szerezzen, akik révén Sanyi esélyes lehet megnyerni egy 3 hetes körversenyt. Brutálisan jó sora volt akkoriban a spanyoloknak, Pereiro és Valverde mellett olyanok alkották a csapatot, mint David Arroyo, Txente Garcia Acosta, Jose Ivan Gutierrez, Vlagyimir Karpets, Pablo Lastras, Mikel Pradera, Joaquim Rodriguez vagy Tino Zaballa, egytől-egyig olyan versenyzők, akiket szerintem bármelyik csapat szívesen látott volna.

A 2006-os Tourt az Operacion Puerto botrány vezette fel, melynek révén olyan nagy esélyeseket nem engedtek elindulni, mint Jan Ullrich, Ivan Basso, Alexander Vinokurov vagy Paco Mancebo. Armtrong pedig az előző év végén visszavonult, így az a helyzet állt fenn, hogy a 2005-ös összetett első 5 helyezettje nem volt ott a viadal rajtjánál. Ilyenre szerintem nem volt példa a verseny több, mint 100 éves történelmében. A Caisse szerencsésen megúszta a történetet, mert ugyan Valverde, mint később kiderült, vastagon benne volt az ügyben, de az első szórásból valamiért kimaradt, így az egyik legnagyobb esélyesként indulhatott útnak. Egészen a valkenburgi szakaszig minden jól alakult, ahol azonban Valverdét is elérte a végzete, és egy szerencsétlen bukás miatt fel kellett adnia a versenyt. A Pireneusokban emiatt az előző évben fehér trikót nyerő, az első héten pedig igen jól teljesítő Karpets vezette a csapatot, aki ekkoriban még elég biztosan hozta a top 10-es összetett helyezéseket.

Az oroszt segítette Pereiro, aki ugyan Pau-ba az élmezőnnyel érkezett meg, de másnap a Val d'Aranon rengeteg időt kapott, több, mint 26 percet, segítőként persze nem az volt a dolga, hogy a saját idejét nézze. Karpets sem brillirozott ezen a napon, de ő legalább megúszta közel 6 perc hátránnyal. Ki legyen ezek után az első számú ember a csapatban? - tehették fel a kérdést Unzuéék. A válaszra a 13. napig kellett várni. Montélimarban várható volt, hogy a hegyekben kifáradt mezőny el fog engedni egy hosszú szökést. Pereiro ötödmagával akciózott, és közel 30 percet hozott vissza a Bereten összeszedett tetemes hátrányából. A sors furcsa fintora, hogy a szökés motorja éppen az a Jens Voigt volt, aki az egyik nagy esélyes, Carlos Sastre első számű segítőjeként szerepelt. Pereiro és Voigt mindkét fél számára előnyös üzletet kötöttek Montélimarban, a német megnyerte a szakaszt, a gallego pedig átvehette a maillot jaune-t. Meg kell említenem, hogy amit Landis és a csapata csinált ezen a napon, az véleményem szerint a sportág megcsúfolása volt, más versenyző a fél karját odaadná azért, hogy csak egy napig viselhesse a sárga trikót, az amerikai pedig szándékosan mondott le róla, hogy az Alpokban legalább az első napon ne az ő csapatának kelljen védenie a trikót. Arról nem beszélve, hogy a szakasz végén az élre álló Rabobankosokat is leintették, álljanak meg, mert nem kell a sárga. Meg is lett a végén ennek a böjtje. Amiről ekkor Landis önként lemondott, azt néhány héttel később erővel vette el tőle az UCI.

Pereiro tehát megkapta élete nagy lehetőségét, és mit ad Isten, élt is vele. Szerencséje volt? Lehetséges. Abban biztosan, hogy jó napon volt jó szökésben, és kapott 30 percet ajándékba a semmiből, amivel átvehette a sárga trikót. Sokan állítják, hogy Pereiro a világ legnagyobb mázlistája, és érdemtelenül nyerte meg a Tourt. Én ezt a vélekedést maximálisan elítélem. Hogy miért? Mert amit utána az Alpokban nyújtott, az teljes karrierje legnagyobb küzdelme volt, és olyan hegymeneteket produkált, amilyeneket se előtte, se utána sohasem. És mindezt sárga trikóban tette. Vitte a szíve. A La Toussire-n harmadik lett, egyedül Sastre tudott néhány másodpercet hozni rajta, a szökésből győző Rasmussen indifferens volt összetettben. Landis pedig összeomlott ezen az etapon, 10 percet kapott. Másnap Morzine-ban aztán visszajött az amerikai, a kerékpársport történetének egyik legvitatottabb feltámadását produkálta, és egy hihetetlen magányos szökésből megnyerte a szakaszt, de utána tudjuk, mi lett a sorsa. Nem volt jó üzlet. Pereiro ezen a napon teljesen elkészült az erejével, de így is hetedik lett, végig azt hittem, hogy fel fogja adni a harcot, de mindig összeszedte magát, és végül irtózatos szenvedés árán, de megtartotta a sárga trikót.

Folytatjuk

Győri Tamás írása és engedélye nyomán...

Fotó: Flickr via Photo Pin – a szabad felhasználású és szerkeszthető képek gyűjteménye, illetve közösségi média

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes