Salamancatól a Szaharáig: Roberto Heras

Február első napján ünnepelte negyvenedik születésnapját Roberto Heras Hernandez, háromszoros Vuelta és négyszeres Titan Desert győztes. A kerek évforduló alkalmából tekintsünk vissza egy kicsit a hiúzszemű hegyimenő fordulatokban gazdag életútjára.

A Covatillától az Alto de Abantosig

Roberto Heras 1974. feburár 1. napján született Spanyolország középső részén található Salamanca tartományhoz tartozó Bejar városában. Bejár két dologról híres, Herasról és a Covatillaról. A Covatilla Spanyolország egyik leghíresebb síterepe, ahol 2000 és 2360 méter közötti magasságban 20 pálya áll a síelni vágyók rendelkezésre. Nyáron a hegy a kerékpáros kirándulások népszerű célpontja. Az egyik teljesítménytúrát, amelyiknek rendszeresen szolgál célállomásául úgy hívják, Vuelta a Espana. Heras sportszerető családban nőtt fel. Az egyik testvére hegyikerékpáros, a másik pedig jónevű terepmaratonista. Roberto gyerekkorában sokféle sportot kipróbált, az atlétikától a fociig, de végül az országúti kerékpárt választotta. Remek síelő, kitűnően teniszezik, a focihoz pedig annyi köze van, hogy hardcore Barcelona rajongó. Érdekesség, hogy miután kinőtt a kadet korból, Baszkföldre került, ott végezte el a középiskolát, és ott volt junior versenyző, innen ered máig tartó barátsága Joseba Belokival. A junior évek leteltével példaképe, a szintén bejari születésű Lale Cubino a Kelme junior csapatába hívta. A tehetséges és sok jó eredményt elérő alacsony, vékonydongájú hegyimenőt Vincente Belda 1997-től leszerződtette a felnőtt csapatba. Heras élete első háromhetes körversenyén a későbbi Vuelta királyhoz méltó módon kezdett, megnyerte az Alto del Morraderora vezető hegyi szakaszt, összetettben pedig az ötödik helyén végzett. A következő évben Heras nemzetközi szinten is bemutatkozott, és egy csodálatos győzelemmel tette le a névjegyét a Giro d’Italián. Az egyik legkedvesebb képem Apricában készült, és azt ábrázolja, hogy az akkor még szemtelenül fiatal Heras épp legyőzi az igen bánatos, és még igen zöld Gilberto Simonit. Ősszel Heras már felállhatott a Vuelta győzelmi dobogójára, ahol Jan Ullrich és Igor Gonzalez de Galdeano mögött a harmadik helyet foglalta el. A következő évben Roberto végrehajtotta a nagy áttörést, és jó képességű spanyol hegyimanóból igazi nagy bajnokká vált. Pályafutásának lényegében két szerencsétlen napja volt, az egyik 2000. július 18.-án történt. Barátunk a Richard Viranque-kal a morzine-i szakaszgyőzelemért folytatott harcában elesett, és rajzfilmbe illő módon kenődött föl a kordonra. A megmozdulás a Kengyelfutó gyalogkakukk legjobb jeleneteire emlékeztetett, ahol Pöttyös Ricsi volt a kakukk, Herasnak pedig a coyote hálátlan szerepe jutott. A jelenet hasonlóságát növelte, hogy Heras, miután a Kelme kék-zöld csíkos mezével gondosan tisztára törölte az aszfaltot, felpattant, majd egy új bringát kapva harmadik lett a szakaszon. A következő 12 évben akárhányszor Morzineban járt el a mezőny, Sipi sose felejtette el megemlíteni, hogy ez az a kanyar, ahol Heras elpuskázta élete egyetlen Tour szakaszgyőzelmi esélyét. Morzine magánszáma ellenére Heras végleg befutott, mert az összetettben ötödik helyet ért el, élete első Tourján. Az eredményes Francia Körversenyt követően még volt benne annyi kraft, hogy megszerezze a Vuelta trónját, élete első összetett győzelmét hazája körversenyén. Kitűnő szereplését az Alto de Abandoson aratott szakaszgyőzelemmel koronázta meg.

Az Anglirutól a Pajaresig

Nincs mit szépíteni a dolgon, én szó szerint istenítettem Roberto Herast. Számomra ő volt a tökéletes hegyimenő, a kerékpársport non plus ultrája. Ha volt is hibája, csak egyet tudok neki fölróni, hogy igen szerette a pénzt. Más magyarázat ugyanis nincs arra, hogy miért kellett a legjobb spanyol kerékpárosnak beállni Lance Armstrong mellé rabszolgának. A dolog megtörtént, Roberto hátrahagyva a hont, elszerződött az US Postalba. Az első éve nem sikerült túl rózsásra, a fénykorában mindössze 58-59 kg-ot nyomó hegyibolhát felborították a Tour első hetében szokásos rögbi tülekedések egyikén, ettől kezdve úgy hajtott végig a versenyen, mint egy kötszerreklám. A Vueltán a spanyol csapatok úgy versenyeztek, hogy nagyjából mindegy ki nyer, csak Herasnak ne sikerüljön semmiképp, így szakaszgyőzelem nélkül, a negyedik helyen végzett. A következő év azonban pályafutása egyik legszebb éve lett. A Touron mesterművet alkotott, soha senki nem végzett még olyan hihetetlenül erős segítői munkát, mint amivel ő szolgálta Armstrong negyedik győzelmét. Én akkor láttam először versenyezni, mert ez volt az első Tour az életemben, amit megnéztem. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a hosszú hegyi szakaszokon fölfelé bólogatnak a meredélyen. Elöl lehetetlen pink mezében, egy olajban főzött szent vértanú arckifejezésével Beloki, mögötte, hogy korában tartsa, Heras, hátul pedig, az alkalomra várva, hogy a cél előtt kilőhessen, Armstrong. Heras a jól sikerült Tour után, ahol mellesleg a top tízben végzett, megnősült. Ekkor keletkezett eltéphetetlen kapcsolata Katalániával, választottja ugyanis a katalán Ana Galvez volt. Következett a Vuelta, ahol élete egyik legemlékezetesebb sikerét érte el. A verseny Gion és az Alto de L’Angliru közötti szakaszát szeptember 22-én tartották. Az Angliru, a maga helyenként 27%-os meredekségével mindig a legkegyetlenebb kolosszusok közé tartozott, de aznap szó szerint a legsötétebb arcát mutatta. Hideg volt, erősen fújt a szél, és szakadt a jéghideg eső, amit a szél kitartóan a bringások arcába vágott. A szakasz nehézségét mutatja, hogy David Millar a befutó után, „gyilkosok vagytok” felkiáltással az árokba vágta a bringáját. Betegen feküdtem otthon, súlyos műtétre várva, kétségek és remények között, amikor azt láttam, hogy ez a cingár, jelentéktelen figura, fejét előreszegezve konokul hajt, szemben viharral, az esővel, a sötétséggel, és a gyilkos emelkedő okozta fájdalommal. Csak megy, megy ez a kis ember, és semmi sem jelent számára akadályt. Amikor a kísérő kocsi ellenfényében célba ért, és a már-már havas esővé váló esőcseppek között győztesen emelte föl a karjait, elhatároztam, ha bármi történik velem, végigcsinálom, meg fogok gyógyulni. Az Angliru legyőzése után az ember magától értendőnek tartotta, hogy Heras megnyeri a Vueltát, de az utolsó, a Bernabeu stadionba vezető egyenkénti időfutam tett róla, hogy ne így legyen. Herasnak nem hozott szerencsét az örök ellenfél fellegvára, Aitor Gonzalez megverte, és a második helyre szorult vissza.

A következő évben Heras végigszolgálta a Tourt, kicsit talán kisebb elánnal, mint az előző évben, de végül is sikeresen, mert Lance Armstrong ott állhatott a győzelmi dobogón Párizsban. Heras pedig a győzelmi ünnepségen karjaiba szoríthatta néhány hetes kislányát, Martát. Következett a 2003-as Vuelta, ahol Roberto látványos revansot vett előző évi fiaskójáért, ezúttal ő szerezte meg az utolsó időfutamon az összetett győzelmet. Az utolsó időfutam régi haverjára az Alto de Abandosra vezetett, és hősünk zsebre tette az egész mezőnyt. Roberto utolsó nagy sikerét ünnepelte az US Postal mezében. Manolo Saiz, a nagy stratéga úgy gondolta, ha Heras ilyen csúful legyűrte az emberét, Isidoro Nozált, a legegyszerűbb, ha úgy szünteti meg a konkurenciát, ha megveszi. Heras tehát bekerült Saiz Liberty Seguros néven újjáalakuló csapatába. Tíz évvel ezelőtt Heras csapatkapitányként indult a Touron, minden jelentősebb újságnak interjút adott, hogy ez számára micsoda élmény. Ennek ellenére kiderült, hogy nem igazán veszi komolyan, tekintettel arra, hogy a szép ígéretek dacára nem jutott el Párizsig. A Vuelta azonban csodálatosan sikerült. A tizenkettedik, Calar Altora vezető szakaszon élete egyik legcsodálatosabb győzelmét aratta, átvette a vezetést, és Madridig meg is tartotta a leadertrikót. A Vueltának volt még egy pozitív hozadéka. Bár Joseba Beloki nem sokáig volt versenyben, ez a kis idő elég volt Saiznak arra, hogy az orra alá dugjon egy visszautasíthatatlan szerződést. A két jó barátnak, akik kadét koruk óta ismerték és kedvelték egymást, végre megadatott, hogy egyetlen évig együtt versenyezhessenek. Következett tehát a végzetes 2005-ös esztendő. A Touron Heras, Belokival és a csapat ifjú titánjával, Alberto Contadorral megerősítve se tudott maradandót alkotni. A Vueltán egy ifjú, és feltörekvő olaszt, Michele Scarponit kapta segítségül, aki olyan erővel húzta fel a dombtetőre a főnökét, mint egy mozdony. Heras meg is nyerte az első hegyi befutót, de az első hosszú időfutamon a Rabobank új szerzeménye, a mogorva, hallgatag orosz, Denis Menchov magával ragadta az aranysárga trikót, és semmi körülmények között nem volt hajlandó megválni tőle. Heras ráadásul a burgosi szakaszon elesett, a kerékpárja váltója kiharapott egy darabot a térdéből, 15 öltéssel varrták össze a sebet. Az idő fogyott, a hegyi szakaszok fogytak, Menchov vezetett, amikor következett a 14. Lagos de Covadongai szakasz. Scarponi majdnem a tüdejét köpte ki, hogy lerázzák Menchovot, aki magányos szamurájként küzdött, mert a Rabobankból senki nem volt mellette. Az oroszt azonban nem tudták elhagyni. Sastre és Simoni jó érzékkel hozzácsapódtak a Laokon csoporthoz, mert úgy gondolták, Heras meg fogja támadni az oroszt, és ha csatlakozni tudnak a támadáshoz, még szakaszgyőzelem is lehet belőle. A támadás azonban csak nem akart megindulni, így előbb Sastre, majd Simoni is kilőtt közülük, és a szökevények nyomába eredve a maguk pecsenyéjét kezdték sütögetni. Menchov még azt a szemtelenséget is megengedte magának, hogy a célban lesprintelte Robertot. Menchov érthetően örülve a sikerének, fontos taktikai hibát vétett, azt nyilatkozta, hogy Libertynek nincs fegyvere ellene, nem tudnak olyat előhoznia taktikai fegyvertárból, amivel meg tudnák fogni. Saiz elégedetten dőlt hátra, az orosz magabiztos, elengedett a figyelme, jöhet a tűzijáték. Másnap következett életem egyik legemlékezetesebb szakasza, a Valgrande Pajares. Saiz előre küldte két emberét, Angel Viciosot és Redondot a szökésbe. Ők a Pajares alján kiálltak a szökésből, és a legenda szerint egy néző pokrócába tekerve várták Herast, aki a Pajarest megelőző hegyen, a lejtmenetben kivágódott a sorból, otthagyván Menchovot. A két friss ember felhúzta Herast a hegyen, aki az anglirui körülményekhez hasonlóan az esőben tönkre verte a mezőnyt, és visszaszerezte a leadertrikót.

A mondás szerint, aki egyszer megégette a száját, a hideg levest is megfújja. Heras valószínűleg nem akart úgy járni, mint Bernabeú stadionba, és kissé túlzásba vitte az utolsó, alcala de henaresi időfutamot. Alcala de Henares egy olyan új lakótelep, ami a spanyol ingatlanválságot okozta, hatalmas lakópark a pusztában, nyílegyenes utakkal, ahol vágtat a szél. Heras ezen az időfutamon kevés híján megverte az akkori idők legjobb spanyol időfutam menőjét, Ruben Plaza Molinát. Nem kevés rossz érzés volt bennem, egészen szürreális látvány volt. Félelmeim beigazolódtak, csakugyan ez volt élete lett élete második szerencsétlen napja. Pár hét múlva, 2005. november 4-én bejelentették, hogy Heras alcala de henaresi mintájában epot találtak. Heras tiltakozott, kitartóan állította, hogy ártatlan, és a minta szabálytalan kezelése okozta az eltérést. A fegyelmi bizottságot azonban nem hatotta meg a hiúzszemű fenomén védekezése, 2006. januárjában eltiltották 2 évre.

Barcelonától Marokkóig

Herast az eltiltás anyagilag, erkölcsileg, és szakmailag is tönkre tette. A pozitív eredmény közzététele és az eltiltása közötti hónapokban nem tudott aludni, nem tudott enni, nem tudott megnyugodni. A legnagyobb szerencséje az volt, hogy Ana Galvez komolyan vette, amit ígért neki, tényleg kitartott mellette jóban-rosszban. Az ítélet kihirdetése után Heras megpróbálta rendbe szedni az életét. Vélhetően az ügyvédi költségek miatt eladta a gironai házát és a családjával barcelonai lakásba költözött. Hamarosan megszületett a második kislánya. Heras először a Giant spanyolországi képviseletének vezetőjétől kapott segítséget, marketing munkát végzett a cégnek. 2007. decemberben az örök barát Beloki, egy sajtótájékoztatót hívott össze Vitoriában, ahol búcsút mondott mindenkinek, és bejelentette a visszavonulását. Pár nappal később Roberto Heras, aki éppen Andorrában síelt, rapid módon intézte el ugyanezt. Felhívta egy újságíró ismerősét, és közölte, hogy ő is visszavonul. A következő évben új életet kezdett, és mountain bike terepmaratonokon kezdett indulni. Az eltelt időben négyszer nyerte meg a Marokkóban rendezett Titan Desert versenyt, de sikerrel szerepelt Costa Ricaban a Rota de los Conquistadores viadalon is. Az egyik legemlékezetesebb alakítása azonban az volt, amikor 2009-ben második lett az összecsukható kerékpárok világbajnokságán Oxfordban. Heras jelenleg a Specialized hegyi kerékpárjait népszerűsíti a különböző terepmaraton versenyeken, és egy edzésterveket kínáló weboldalt működtet, miközben a lányait nevelgeti. Kívánjunk hát jó egészséget, sok boldogságot a legszebb férfikorba jutott hegyimenő legendának!

Rácz Vanda

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus
tuttobici
bikeexpress
samcycling
triumviragos
ekszermeglepetes