Egy három hetes körverseny különböző jellegű szakaszokból épül fel. Rendszerint az első napokban sík szakaszok következnek sorban egymás után, ahol sokáig nem történik semmi érdekes, a végén aztán előkerülnek a sprinterek, és eldöntik egymás között a szakaszgyőzelem sorsát. Aztán jönnek a hegyi szakaszok, ahol a meredek hágók között előbújnak az addig csak keveset látott hegyimenők, és teljesen átalakítják a korábban kialakult összetettet. Az időfutamokon feltűnnek a lokomotívok, mint a szám specialistái, illetve azok a menők, akik összetettben érdekeltek, hogy megküzdjenek az órával és saját teljesítményük korlátaival. A verseny végén pedig kiosztják a megfelelő színű trikókat a különböző diszciplínákban, így az összetett győztesének, a legjobb sprinternek és a legjobb hegyimenőnek is jut nem kevés figyelem és dicsőség. Van azonban egy olyan versenyzőtípus, aki minden szakaszon jelen van ugyan és aktívan alakítja a verseny folyását, ennek ellenére sokan csak szürke eminenciásként tekintenek rájuk, és gyakran még csak a nevükre sem emlékeznek évekkel később. A szökevény. Unai Etxebarria Arana eme kitaszított kasztnak az egyik legkiválóbb képviselője volt az ezredforduló időszakában.
Nagyszerű sprintereket, zseniális hegyimenőket vagy éppen klasszis időfutam menőket szinte számolatlanul tudunk sorolni a múltból és a jelenből egyaránt. De igazán jó szökevényt csak alig. Eleve nehéz megfelelő jelzőt találni a szó mellé, mert mégis milyen lehet egy sikeres szökevény? Zseniális? Nagyszerű? Legendás? Netán csak szerencsés? Szerintem egyik sem passzol hozzá, és bevallom, nekem mindegyik bántja a fülemet. Tény, hogy ehhez a versenyzési stílushoz kell a legkevesebb tehetség, jó hegyimenőnek, sprinternek, időfutam menőnek születni kell, és persze utána rengeteget dolgozni, hogy kijöjjön a versenyzőben elrejtőző tudás. Szökevénynek viszont nem kell születni, neki csak edzenie kell minél többet. Tény az is, hogy egy szökés eredményességében nagyon komoly szerepet játszik a szerencse, és az, hogy a mezőny mit csinál, mert akit utol akarnak érni, azt 99%-ban utol is érik. És az is igaz, hogy a fentiek miatt messze a szökevények között a legnagyobb a fluktuáció, akár ugyanazon a versenyen belül is. Szökevény pedig bárkiből lehet, még ha csak egyetlen napra is, ha érez magában az illető kellő mértékű erőt és elszántságot, hogy meginduljon. De igazán jól és eredményesen csak kevesek kiváltsága mindezt hosszú távon is űzni. Unai Etxebarria Arana azon kiváltságos kevesek egyike, aki nem csak sokszor, de eredményesen is űzte ezt a szakmát, és számtalanszor tört borsot a mindig jelen lévő peloton orra alá. Nem kevesebb, mint 9 szakaszgyőzelmet, és 1 megkülönböztetett trikót szorgoskodott össze 14 évet felölelő pályafutása során, természetesen mindet szökésből sikerült abszolválnia.
Etxebarria 1972-ben született Caracas városában, Venezuelában. Profi pályafutását az első 2 tanuló évét leszámítva teljes egészében az Euskaltel-Euskadi csapat színeiben töltötte. Felkaphatják sokan erre a fejüket azok, akik ismerik a baszk csapat identitását és hagyományait, a narancsosok ugyanis csak és kizárólag baszk származású, vagy a 7 baszk történelmi tartomány valamelyikében született vagy ott nevelkedett versenyzőket foglalkoztatnak, "idegen" számára a csapatba való bekerülés nem lehetséges. Unai csak részben kivétel, mert ugyan Dél-Amerikában született, de a nevéből is látszik, hogy ízig-vérig baszk. Latin-Amerika számos országában él nagy számú baszk kolónia. Az első nagyobb hullám még a konkvisztádorok időszakában szállt hajóra és indult útnak a 16. század folyamán az "Új Világ" felé egy jobb élet reményében. Az ő leszármazottaik többnyire csak nevükben őrzik gyökereiket, ami persze nem meglepő közel 500 év távlatából. Azt ezt követő századokban folyamatos, de nem nagy mértékű volt a kivándorlás Amerika felé a baszkok körében. A második igazán nagy baszk kolonizációs hullám a huszadik század első harmadában indult meg Dél-Amerika irányába. Első részük még a Spanyol-polgárháború időszakában távozott, de a legtöbben a Franci-diktatúra elől menekültek el Spanyolországból az etnikai és politikai üldöztetések elől. Franco tábornok, dacára annak, hogy egyébként gallego származású volt, kíméletlenül üldözte a nemzeti kisebbségeket, és utolsó porcikájáig akadályozta őket jogaik érvényesítésében. A baszkokat különösen. Etxebarria szülei az elnyomás elől menekültek Venezuelába, de a tábornok halála után nem sokkal, amikor megindult a demokratikus átmenet, és elfogadták az új alkotmányt, amely alapján a baszk tartományok politikai autonómiát kaptak, hazaköltöztek. A kis Unai pedig így még gyerekként szocializálódhatott a baszk társadalomba, és csatlakozhatott később az Euskaltel csapatához, semmivel sem gyengébb identitást magáénak tudva, mint amilyet bármelyik csapattársa magáénak vallhat.
Szárnybontogatását az Artiach csapatában kezdte, a navarrai illetőségű kis baszk gárda ugyan csak 5 szezonon keresztül létezett, viszont ennyi idő is elég volt számukra ahhoz, hogy magukra irányítsák a közvélemény figyelmét. A spanyol egyheteseken egy masszív, és mindenkire veszélyes kiscsapat képe rajzolódott ki róluk, és emellett többször is erőn felül teljesítettek a Vueltán, szakaszgyőzelem és top 10-es összetett helyezés is összejött nekik abban a pár évben, amikor versenyezhettek. Unai másfél évet töltött el a csapatban, fél évet gyakornokként, egy szezont pedig teljes jogú csapattagként versenyzett végig. Etxebarria mellett több, később szép karriert befutó, a későbbiekben Tourokon és Vueltákon is rendszeresen feltűnő srác is itt kezdte a szakmát, a teljesség igénye nélkül: Alvaro Gonzalez de Galdeano, Asier Guenetxea, Felix Garcia Casas vagy Chechu Rubiera, igen szép reményű, fiatal társaság verődött össze Francisco Giner mester kezei alatt. 1995-ben azonban a szponzor távozásával sajnálatosan korán feloszlott a csapat. Etxebarria szerencsére sikeresen el tudott helyezkedni, tárt karokkal várta az ekkoriban formálódó Euskadi istálló, amiből a későbbiekben kifejlődött az Euskaltel-Euskadi egyesület. Unai nem bánta meg a váltást, 12 sikerekben gazdag szezont töltött a naranjoknál, és az évek folyamán a neve szinte összeforrott a neve a baszk nemzeti válogatottnak is beillő csapattal, és lett az alapítvány történetének egyik legtöbb győzelmet arató versenyzője.
Etxebarria nem volt kiemelkedő sprinter, egy klasszikus mezőnyhajrában általában felvezetőként dolgozott csak, de a mezőny egészét tekintve azért bőven az első harmadba tartozott, ha a végsebességet vesszük figyelembe. Az igazán nagy hegyeket nem kedvelte, de a tavaszi klasszikusokra jellemző sok kisebb, de meredek emelkedőt annál jobban bírta. Emellett nagy teherbírású, szorgalmas versenyző volt, mondhatnám azt is, hogy nem volt igazán kiemelkedő tehetség, amit elért, azt az akarnok, örökké nyughatatlan attitűdjének és hatalmas küzdeni tudásának köszönhette. Ezek a tulajdonságok pedig így együtt alkalmassá tették arra, hogy a szökésekben ne csak a zavarosban halásszon, hanem több választási lehetősége is legyen úgy alakítani a verseny folyását, ahogyan neki kedvez. Volt, hogy teljesen egyedül csinált végig egy egész napos szökést és győzött, volt, hogy több km-rel a cél előtt támadta meg szökevénytársait, és végül nem érték utol, de nyert úgy is, hogy több szökevénnyel együtt érkezett meg a célegyenesbe és közülük ő sprintelt a leggyorsabban. És ami a legjobb, győzött úgy is, hogy az egész szakaszon nem csinált semmit, és csak az utolsó párszáz méteren szakadt el a mezőnyhajrára készülő sprinterektől a kanyargós úton, és nem érték utol, ez utóbbit talán a legnehezebb megcsinálni. Neki kétszer is összejött ez, mindkétszer Mallorcán. Ritka, hogy valakinek sikerüljön így szakaszt nyerni, Vinokurov volt hasonlóan pofátlan 2005-ben Párizsban a Champs Elyssesen, a Tour utolsó szakaszán.
De vegyük szépen sorba a győzelmeit, melyiket hogyan sikerült véghezvinnie. 1998-ban két szakaszon is győzött a Volta a Portugalon, a 7. szakaszt Celoricoban egy egész napos, magányos szökés után nyerte meg. Győzött utána ugyanitt a 12. szakaszon Coimbrában, egy többfős szökevénycsoporttal érkezett a célegyenesbe, és a sprintben ő bizonyult a leggyorsabbnak, Udo Bölts volt a második. 2000-ben megnyerte a szépemlékű Setmana Catalana verseny első szakaszát, itt egy nagyobb szökevénycsoporttól szakadt el a vége előtt nem sokkal, és az utolsó néhány kilométert egyedül tette meg. Ugyanebben az évben megnyerte a Klasika Primavera tavaszi baszk egynapost, a végén az ekkor még a Kelme színeiben versenyző fiatal zseni Roberto Herast sprintelte le. Nagyon hegyes Amorebieta környéke, olyanok tudták megnyerni a későbbiekben a versenyt a teljesség igénye nélkül, mint Heras, Valverde, Samuel Sanchez, Purito Rodriguez vagy Cunego, számomra kicsit meglepő, de annál nagyobb eredmény, hogy itt is jól szerepelt Etxe. 2001-ben Unai győzött a Dauphine Liberé harmadik szakaszán Carpentrasban, ismételten csak sprintben egy többfős szökevénycsoport tagjaként, ami igen jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy életében először bekerüljön a Tour csapatba. 2003-ban aratta pályafutása legnagyobb győzelmét a Vueltán, ennek módját a későbbiekben részletesebben kifejtem, a jelentősége miatt. 2004-ben Mallorcán sikeresen eljátszotta az "egyedül szívatom meg a teljes élmezőnyt a célegyenesben" című hadművelet első részét, de olyan pofátlanul, amit még Vinokurov is megirigyelt volna. Utána ugyanebben az évben megnyerte a GP Llodiot, ahol hagyományosan jól szoktak szerepelni a baszkok, ezúttal egy több résztvevős szökés tagjaként, sprintben győzött a végén. Pályafutása utolsó győzelmét ismét a Trofeo Calvián aratta Mallorcán, kísértetiesen lemásolta a 3 évvel korábbi győzelmét, csak ezúttal nem Freire, hanem Fran Ventoso csapkodta a kormányt a szakasz végén.
Etxebarria 2003-ban a Vueltán aratta pályafutása legfontosabb győzelmét Burgosban, ami számomra is egyben a legkedvesebb. Politikai okokból a verseny 33 éven keresztül nem érintette a baszk régiót, hiába szerették volna ezt elérni oly' sokan, köztük Miguel Madariaga és az egész Euskaltel csapat. Emiatt hogyha a szomszédos tartományok valamelyikében haladt el a karaván, az mindig kiemelten fontos volt a baszk szurkolók és versenyzők számára egyaránt, ha hazai földön nem volt lehetőség versenyezni, akkor legalább a közeli szakaszokon jól akartak szerepelni. Burgos városa pedig tényleg szinte csak egy köpésre van Baszkföldtől. Ennek megfelelően igen komolyan készültek a napra a naranjok, a hét fős szökésben ketten is ott voltak közülük, Unai Etxebarria és David Etxebarria. A rend kedvéért, Unai és David nem voltak testvérek, csak névrokonok, de amit ezen a szakaszon ketten együtt csináltak, az alapján bárki azt gondolhatná, hogy ugyanazon anya szülte őket, olyannyira példásan dolgoztak egymásért. David egész nap ficergett, többször is megpróbált egyedül megszökni a többiektől a kisebb emelkedőkön, Unai pedig rendre visszafogta a hátulról utána indulni igyekvőket. David utolsó szökési kísérlete egészen ígéretesnek tűnt, de aztán ez is elhalt 10 km-rel a vége előtt. Abban a pillanatban, ahogy utolérték, már indult is Unai, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, hogyan kell csapattársaknak összedolgozni, ha együtt vannak szökésben. Az üldözők közül Cardenas és Gutierrez Cataluna tettek sokat, hogy befogják a támadást, de David rendre beállt közéjük, hogy megtörje az összhangjukat és csökkentse a tempót. Sikerrel tette, Unai végül 44 mp előnnyel könnyedén hazaért, és fantasztikus győzelmet aratott, az első Euskalteles szakaszgyőzelem volt ez a Vueltán, ahol nem Laisekának hívták a győztest. David pedig, hogy tökéletes legyen a baszk ünnep, biztos ami biztos, behúzta a második helyet is. Azok után, hogy néhány héttel korábban egyszerre zárták ki őket a Tourról időlimit túllépés miatt, ez a szakasz olyan fontos volt mindkettőjük számára, mintha az életükért mentek volna. És nagyszerűen szerepeltek mindketten, megfelelve az elvárásoknak, számomra a mai napig is emlékezetes szakaszt teljesítettek.
Etxebarria, dacára annak, hogy a 3 hetes versenyeket nem neki találták ki, hosszú éveken keresztül kirobbanthatatlan volt a csapat Tour keretéből. Pályafutása során 6 Touron, illetve 1-1 Vueltán és Giron szerepelt, és bár a nagy hegyek között keveset tudott segíteni az éppen aktuális kapitánynak, a keretbe rendre bekerült, azzal a szándékkal, hátha meg tudja nyerni valamelyik átkötő szakaszt. Ezzel együtt a GT-ket nem neki találták ki, az ő igazi terepe mindig a dimbes-dombos egynaposok voltak, ahol kedvére szökdöshetett. Mindent elmond Unai csapaton belüli szerepéről, hogy a győzelmek számát tekintve olyan nagyságokat előz meg, mint Roberto Laiseka, Haimar Zubeldia, Koldo Fernandez, Igor Antón vagy Igor Gonzalez de Galdeano. A csapat történetében ilyen téren éppenséggel csak kettő nála is sikeresebb versenyző akad: Iban Mayo és Samuel Sanchez. Róluk pedig minden túlzás nélkül bátran kijelenthetjük, hogy a csapat élő legendái. Ha figyelembe vesszük, hogy Unai Etxebarria az évek során milyen sokat tett a csapatért, neki is egyértelműen a legnagyobbak között van a helye. Köszönünk mindent, Unai!
Győri Tamás írása nyomán…
