Osztrák körverseny
Ebben a beszámolóban megpróbálom összefoglalni az Osztrák Körversenyen történteket. Az első napon 182 kilométer megtétele várt ránk, a végén pedig hegyi befutó a nevezetes Sonntagbergen. A rajtot követően azonnal hatalmas tempóra kapcsoltunk, főként a kisebb csapatok próbáltak szökni, aminek meg is lett az eredménye, és egy nagyobb sor lépett meg. A csapatomból én voltam az első számú ember, így csak a mezőnyben helyezkedtem, próbáltam folyamatosan enni, inni és minél többet pihenni. Minden rendben ment nálam, jó állapotban éreztem magamat. Úgy 25 kilométerre a céltól következett egy emelkedő, melyen a Sky csapata hatalmas iramot diktált felfelé, a mezőny darabjaira is szakadt, az élen mindössze 60 versenyző tudott megragadni, köztük én is. Elérkeztünk az utolsó hegyhez, ami a befutóhoz vezetett felfelé. Nem volt olyan hosszú mászás, viszont annál meredekebb. Nagyjából 2500 méterre a végétől szakadtam le a spiccről. Rettentően nehéz volt számomra ez az emelkedő, hátul csak 28-as fogam volt, ami igen keménynek bizonyult a meredek falon. Végül a 48. helyen érkeztem a célba.
A második napon az úgynevezett sík etap következett, de azért ekkor is összejött az 1500 méter feletti szint. A forgatókönyv a szokásosan zajlott, rajt után rögtön támadás, mezőny megnyugszik, majd üldözés. Tehát a szökevények megléptek, közülünk ott volt Stephan Rabitsch. Először csak a Sky legénysége üldözte a szökevényeket, de ahogy közeledtünk a cél felé, több más alakulat is besegített nekik, így nem volt kérdés, hogy mezőnyhajrá lesz a végén. Sajnos 8 kilométerre a céltól kaptam egy hátsókerék defektet, Dejan azonnal megállt hozzám, kicseréltük a kerekeinket, aminek köszönhetően sikerült gyorsan visszazárkózni a mezőnyre. Így azonos idővel érkeztem célba, ami a legfontosabb volt számomra. Jan be tudta gyűjteni a csodálatos 9. helyezést. A befutónál magyar szurkolókkal is találkoztam, köszönöm nekik a biztatást.
Következhetett az egyik leghosszabb nap a maga 206 kilométerével és egy sorsdöntő heggyel a végén. Ugyanis az utolsó 7 kilométeren meg kellett másznunk a Kitzbühel Hornt. Ez a hegy átlagban több, mint 12%, a legmeredekebb része pedig közel 23%-os, nem is kell mondanom, hogy szinte minden csapatnál felkerült a kompakt áttétel, így nálunk is. A rajtot követően egy rövid emelkedőt kellett abszolválnunk, itt sikerült meglépnie egy nagyon erős csoportnak, melyben csapattársam Jan képviselte az Amplatz-BMC csapatát. A mezőny a szokásos koreográfiában üldözte a szökevényeket. A legendás hegyhez közeledve elkezdett szakadni az eső és igen lehűlt az idő. Elég jó állapotban éreztem magamat, a mezőny első felében tudtam megkezdeni a mászást. Szinte az elejétől kezdve a saját tempómban mentem, tudtam, hogy nem szabad nagyon bekezdeni, mert a meredek falon visszaüthet. Sok versenyzőt meg is előztem a végéig, végül a 45. helyen értem célba.
A negyedik napon ismét heggyel kezdtünk. A rajtot követően azonnal fel kellett másznunk 1000 méter fölé. Sokan próbálkoztak, köztük én is, de senkinek nem sikerült meglépnie. Nem éreztem magamat valami szuper állapotban, és a mászás végén egy kicsit meg is úsztam a spicctől. A lejtmenetet követően szinte azonnal következett a nap második hegye, melyen még magasabbra kapaszkodtunk fel, itt már 1500 méter felett jártunk. Hála Istennek, a hegy lábánál vissza tudtam zárkózni az élcsoportra, összeszedtem magamat, és egyre jobb állapotba kerültem. Ez mind 40 kilométeren belül történt. Ezek után már csak egy rövid meredek fal állta utunkat, de itt már teljesen rendben ment minden. Az utolsó nagyjából 50 kilométer sík terepen haladt, a tempó brutális volt. Főként a sprinterek legénységei dolgoztak a mezőny élén. Az utolsó 40 kilométert 42:15 alatt abszolváltuk. 10 kilométeren belül a nagy szélnek köszönhetően darabokra szakadt a mezőny, én az élen tudtam maradni. Végül a 27. helyen értem célba, csapattársam Andi pedig 13. lett.
Következhetett a híres Grossglockner. Pár nappal a szakasz előtt még azt lehetett hallani, hogy nem másszuk meg, mert havazás van a csúcson, de végül úgy ítélték meg, hogy nincs olyan rossz idő, így maradt az eredeti terv. A rajtot követően azonnal kialakult egy szökevénycsoport. A mezőny nem nagyon nyugodott meg, a Bardiani csapata kezdte üldözni az elmenést. A nap első hegye az Iselsberg volt, igen nagy tempóban haladtunk felfelé, de nem túl sokan szakadtak le. Lassan kezdtük megközelíteni a rettegett hegyet. A Sky legénysége vette a kezébe az irányítást. Erős tempót mentek felfelé, folyamatosan fogyatkozott a mezőny létszáma. Nem volt egyszerű elől maradni, de sikerült. 7 kilométer elteltével következett egy rövid lejtmenet, egy rövid szusszanás. Ekkor már nem tekertünk sokan az élen. Jöhetett a hegy második fele, újabb 7 kilométer mászás, végig 10-12%-os meredekséggel. Itt már igen erősen fújt a szél, végig egyesével mentünk az út szélén, brutál kemény volt. Nagyjából 4 kilométerre a céltól szépen lassan kezdtem megúszni. Próbáltam erős tempót tartani, de sajnos nem tudtam visszazárkózni a hegy tetejéig. Pár másik versenyzővel érkeztem meg a csúcsra, itt 2 fok és enyhe havazás fogadott bennünket. Gyorsan esőkabátot és hosszú kesztyűt húztam, majd megkezdtem az ereszkedést. Ekkor még nem lehetett nagyon örülni, mert egy rövid 4-5 kilométeres lejtmenetet követően jött még egy 1500 méter hosszú meredek. Ide felérve úgy két perc hátrányban tekertem az elejétől. Innen végig nyelet mentem, bíztam benne, hogy a 20 kilométeres gurulásban fel tudok zárkózni. Végig a határon haladtam, az út vizes volt, de folyamatosan értem utol az embereket. Leérkezve már csak 50 másodpercre tekert előttem a főmezőny. Innen még 50 kilométer lehetett hátra a célig, 5-en összeállva – köztük Sylwester Szmyd - kemény tempót diktáltunk, már láttuk a kocsisort, de nem sikerült befogni az élen haladókat. Végül 7:07 hátrányban a 44. helyen érkeztem célba.
Következhetett a királyszakasz. Három első kategóriás heggyel, mind a három 1700 méter feletti magasságot jelentett. Az első mászásnál igen nagy mezőny érkezett meg együtt a csúcsra, én elég jó állapotban éreztem magamat, folyamatosan ettem, ittam, ez nagyon fontos volt ezen a hosszú, 180 kilométeres szakaszon. Az első hegyről leereszkedve egy kis sík rész következett, ahol igen magas tempóban haladtunk, majd elérkeztünk a második hegyhez. Az első része elég lankásan vezetett felfelé, itt remekül mentek a dolgok. Az utolsó 4 kilométer viszont egyre meredekebben vezetett, és sajnos nem tudtam tartani a lépést a mezőnnyel. Kicsit megúsztam, de össze tudtam állni pár másik versenyzővel, bíztam benne, hogy a lejtmenetben vissza fogunk érni, de nem sikerült. Egyszerűen valami holtpont jöhetett rám ezen az emelkedőn és teljesen elszállt az erőm, ezzel sajnos sok elúszott az összetett szempontjából. A végső hegy - ami egyben a célhoz vezetett fel - a híres Dobratsch volt. Ekkor már újra rendben éreztem magamat és végig erős tempót diktáltam felfelé, gondoltam, hogy megpróbálom menteni, ami még menthető. Az egész hegyet egyedül teljesítettem, 15-20 embert is utolértem, de ez is csak az 59. helyhez volt elegendő. Mivel minden fontosabb hegyen megmérik mindenkinek az egyéni idejét, így itt is le tudtam ellenőrizni, hogy mit sikerült produkálnom, a 39. idővel tekertem fel. Eléggé elkeseredtem a szakaszt követően, mert egy remek 25 körüli helyezés helyett visszacsúsztam a 41. pozícióba.
A hetedik napon egy közel 25 kilométeres egyéni időfutammal kedveskedtek nekünk a szervezők. A verseny közel a magyar határhoz, Parndorfban volt kijelölve. Igen korán megérkeztünk a rajt helyszínére, így még lehetőség nyílt körbejárni az útvonalat, ami egy teljesen sík, de annál szelesebb pálya volt. Rengeteg magyar szurkolóval találkoztam, sokan jöttek szerencsét kívánni, fotót készíteni. Remek érzéssel töltött el, hogy ilyen sokan biztattak a helyszínen. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek a támogatását! Ugye ekkor már elég sok kilométer és talán annál is több hegy volt a lábamban, így nem tudtam, hogy mire számíthatok majd egy ilyen kemény versenyszámban. A bemelegítésem teljesen rendben sikerült, meglepően jól haladt a bringa. A rajtdobogóról legördülve az első pár kilométer nem volt az igazi, de utána nagyon elkezdett haladni. A fordítót követően a visszafelét pofaszélben kellett megtenni, de azt éreztem, hogy ekkor még jobban megy. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nagyon jó ritmust sikerült elkapnom, amit a végig tudtam is tartani. Végül 30:18-as idővel a 62. helyen zártam. Ez közel 48-as átlagot jelent, tehát meg voltam elégedve.
Végre elérkeztünk az utolsó naphoz. Mindössze 123 kilométert kellett abszolválnunk, a szakasz végén még 10 karikát kellett megtennünk Bécs belvárosában. Ahogyan az várható volt, a rajtot követően azonnal hatalmas sebességre kapcsoltunk, mindenki próbálkozott, az utolsó lehetőség, hogy megmutassák magukat az emberek. Jó pár sikertelen akciót követően végre kialakult a nap elmenése, melyben közülünk Jan is ott tekert. A mezőny csak egy kissé nyugodott meg, majd hamar üldözőbbe vette az élcsoportot. A fővárosba beérkezve igen veszélyes utakon haladtunk, rossz minőségű aszfalt és rengeteg villamossín nehezítette a feladatunkat, és persze közben az eső is eleredt néha. A körözéshez érkezve az elmenés előnye egy perc körül mozgott. Én remekül éreztem magamat, végig elöl helyezkedtem, ami elég fontos volt ezen a pályán. Az utolsó két karikára fordulva ránk szakadt az ég, eszméletlenül ömlött, még veszélyesebbé téve az amúgy sem egyszerű kört. A Sky csapata folyamatosan kérte, hogy fújják le a versenyt, de nem tették. A végső körben fogtuk be Jan-t, majd jöhetett a sprint. Az utolsó kanyarban egy hatalmas bukás borzolta a kedélyeket. Én végül a 37. helyen értem célba. Az utolsó két kör idejét már nem vették bele a versenybe, ami szerintem elég nagy kiszúrás, hiszen így teljesen feleslegesen küzdöttünk azért, hogy elérjünk valami jó helyezést és még a testi épségünket is kockáztattuk. Pláne az lehet ingerült, aki még jól oda is verte magát a földhöz.
Végül a 41. helyen zártam életem első Osztrák Körversenyét. Nem vagyok felhőtlenül elégedett, jobb helyezésre számítottam, de az akkori formám erre az eredményre volt elegendő, ami abból a szempontból bíztató, hogy tudom, ez nem a csúcsformám volt.
Szebeni Körverseny
Mindezek után nem maradt sok idő a pihenésre – mindössze 3 nap -, ugyanis 17-én (csütörtökön) már kezdődött is a soron következő megmérettetés, a 2.1-es Szebeni Körverseny. Szerencsére az első napon csak egy 2300 méteres prológgal kezdtünk, azt is az esti órákban. Ezt Szeben bálvárosában rendezték, egy igen technikás pályán. Remek hangulatú versenyszám, tömérdek néző kíváncsi erre az igen látványos küzdelemre. Nekem külön öröm volt, hogy feleségem is ott tartózkodott a helyszínen és végre egyszer élőben követhette a versenyen történteket. De visszakanyarodva a prológhoz. Az utolsó 20 ember között rajtoltam, úgy érzem, hogy végig jól haladt a bringa és mindent ki tudtam adni magamból. Végül a 29. helyen végeztem, mindössze 7 másodpercre a holland győztestől.
Az első igazi szakaszon már komolyabb feladatok vártak ránk: 163 kilométer megtétele egy főként sík szakaszon, de a végén azért fel kellett kapaszkodnunk a 2050 méter magasan elhelyezkedő Bilea-tóhoz a több, mint 20 kilométer hosszú Transzfogarason. A nap első felében rengeteg akció bontakozott ki, de jó ideig senki nem tudott meglépni, majd nagy nehezen kialakult egy szökevénycsoport. A hegyhez közeledve leszakadt az ég és ömleni kezdett az eső, közben az élcsoportot is bedaráltuk. A mászás kezdetétől a CCC legénysége vette kezébe az irányítást és folyamatos nagy tempót diktálva egyre csak fogyatkozott a mezőny létszáma. Az eső apránként alábbhagyott, majd szépen lassan elállt. Elég jól éreztem magamat, egy ideig könnyen elől tudtam maradni, de a hegy feléhez érve egyre hátrébb csúsztam, majd leszakadtam. Valamiért nem ment, rosszak voltak a lábaim és csak szenvedtem, akkor még 10 kilométer volt hátra a célig. Jó 4-5 kilométer kellett hozzá mire újra összeszedtem magamat, majd ismét elkezdett haladni a bringa, sok embert be is tudtam fogni. De sajnos így is csak a 33. helyet szereztem meg és ami a legrosszabb, hogy vesztettem 7 percet, ezzel pedig elúszott az összetett.
A következő napon ismét hegyi befutó várt ránk. A verseny távja ezen a napon is 160 kilométer felett volt. A rajt után én is próbálkoztam hiszen már sokat nem veszíthettem. Sikerült is ellépnem pár ember társaságában, de sajnos hamar befogtak bennünket. Ezek után kialakult a nap szökevénycsoportja, a mezőny pedig teljesen megnyugodott, sokszor igen lassú tempóban haladtunk. Az összetettben vezető Adria csapata diktálta a tempót. Úgy tűnt, hogy nekik nem nagyon érdekük befogni az elmenést, ezért az Androni legénysége vette át a vezetést a mezőny élén és igen nagy gázt adtak. 55 kilométerre a céltól következett egy 4 kilométer hosszú meredek fal. A tempó itt is magas maradt, ennek köszönhetően sokan elbúcsúztak a mezőnytől. Én részemről nagyon jól voltam, teljesen máshogyan éreztem magamat, mint az előző napon. A hegyre felérve mindössze 50-en maradhattunk a spiccen, közben a szökevényeket is bedaráltuk. Egy hosszú lejtmenetet követően következhetett az utolsó mászás. Ez egy 15 kilométer hosszú hegy volt, az eleje elég meredeken vezetett felfelé. Az Adria diktálta az iramot, többen is próbálkoztak szökéssel, de senkit nem engedtek eltávolodni. Nálam itt is minden a legnagyobb rendben ment, szuperül forogtak a lábaim. Nagyjából 2 kilométerre a céltól sikerült meglépnie két versenyzőnek, akik végül haza is értek pár másodperccel. Én 500 méternél indultam meg először, de nem engedtek el, Rebellin volt közvetlen mögöttem. Innen már senki nem akart nekem vezetni, így 200 méternél az élről indítottam újra. Az utolsó pár méteren az egyik szimpatikus Andronis versenyző felszorított a kordonra így kissé le kellett lassítanom, de így is be tudtam jönni a 8. helyre, aminek nagyon örültem, pláne, hogy az előző nap milyen rosszul ment.
Az utolsó napon két fél szakasz várt ránk. Délelőtt egy 17 kilométeres csapatidőfutam volt terítéken. A csapatomból már csak négyen rajtoltunk – eredetileg hét fősek a sorok –, de ettől függetlenül jó időre számítottunk. A rajt előtt azt az információt kaptuk, hogy a harmadik versenyző idejét mérik. A táv közepén várt ránk egy egész kemény kis mászás, ahol a negyedik emberünket elhagytuk, de nem vártunk rá, mivel elvileg elég csak háromnak célba érni. Sajnos a harmadik emberünk is picit megúszott a felfelében így őt egy kicsit várni kellett, amivel azért vesztettünk időt. Végül remek 20:49-es idővel értünk célba, - mindössze 1 percet kaptunk a győztes CCC hét fős vonatától - aminek rettentően örültünk, elvileg ez a 8. helyre lett volna elegendő, de ekkor jött a fekete leves. Közölték velünk, hogy négyen kellett volna célba érni! Hát így jártunk, végül 20-ak lettünk. A délutáni szakasznak igen későn, 16:30-kor vágtunk neki, és nem is rövid távról volt szó, 158 kilométert kellett megtennünk. A szokásos forgatókönyv, lószparádé, szökevények elmennek, mezőny megnyugszik majd üldözés, szökevényeket befogjuk... Amúgy ez tényleg egy igazán unalmas etap volt, szinte senki nem szakadt le, ezért nagyon veszélyesen alakult az utolsó pár kilométer. Hatalmas tempóban zúdultunk be Szeben városába, ahol rengeteg kanyar nehezítette a feladatunkat, sajnos bukás is történt. Nekem az volt a feladatom, hogy Andit előre vigyem a sprintre, ez remekül sikerült is, és megszerezte az előkelő 7. helyet, én 28. lettem. Összetettben pedig 22-ként végeztem.
Central European Tour
Hosszú pihenő ezek után sem jutott, hiszen július 25-én (pénteken) Magyarországon álltunk rajthoz. Ugyanis hazánkban rendeztek három darab 1.2-es derbit. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy mind a három nap rövid és sík, de gondoltam, hogy azért elindulok és segítek a csapattársaimnak. Rengeteg komoly erőt képviselő alakulat tette tiszteletét a viadalon. Az első napon Kassáról vágtunk neki a komoly 117 kilométeres napi penzumnak. Ahogyan az várható volt, egy nagy száguldás ment végig, két és fél órán belül teljesítettük a távot. Az utolsó kilométerekben segítettem csapattársamnak, Jannak, akinek sikerült is begyűjtenie a remek 4. pozíciót. Én pedig a 67. helyen begurultam a mezőnyben.
Másnap Szerencs városából rajtoltunk. Az előző naphoz képest egy kicsit szolidabb sebességtartományban közlekedtünk, de a szokásos szökevénycsoport ezen a napon sem maradhatott el. Egy igen nagy tömeg verődött össze az élen, először úgy tűnt, hogy őket már be sem fogjuk, hiszen szinte minden alakulatból volt elöl valaki. A Team Friuli csapat ezt máshogyan gondolta, és egy hosszú kitartó üldözésnek köszönhetően mégis befogtuk az élen haladókat. Így ismét következhetett a sprint. Nagyjából 20 kilométerre a céltól összeálltunk a csapatommal az élen, hogy felvezessük a hajrát Jannak. Minden remekül ment, szépen összedolgozva haladtunk előre addig, amíg Jan 8 kilométerre a végétől ki nem lyukadt. De ezzel elszállt a jó helyezés reménye.
Az utolsó napon Isaszegről rajtolva 130 kilométer megtételét követően Budapestre érkeztünk. Ezen a napon már meg kellett mászni néhány párszáz méteres puklit, de ezek a verseny végi igen magas 48 km/h-ás átlagsebességet nem nagyon befolyásolták. A szakasz első felében kialakult egy számunkra nagyon jó elmenés, hiszen Dejan és Stefan is az élen tekert. Az ISD legénysége hatalmas erőket mozgósítva Gödöllő városába érkezve – részben köszönet a sorompónak – befogta az elmenést. Ezek után is folyamatosan követték egymást az akciók, végül két versenyző tudott kisebb előnyre szert tenni, de a fővárosba érkezve őket is bedaráltuk, így ismét jöhetett a mezőnysprint. Nekem ezen a napon is maradt a felvezetés, Jannak pedig sikerült felállnia a dobogó harmadik fokára, Andi 14 lett. Én a mezőnyben gurultam át a célvonalon a 66. helyen. Így összességében szép hétvégét zárt az Amplatz-BMC csapata.
Sajnálom, hogy nem jött össze a magyaroknak a megfelelő mennyiségű pont a VB részvételhez. De valljuk be őszintén, hogy az egyetlen ember aki közülünk elegendő pontot tudott volna szerezni ezen terepviszonyok mellett, az Lovassy Krisztián volt, akit sajnos az utolsó nap befutóján erre a szezonra kipontoztak, hatalmasat bukott, így még az a pici remény is elszállt. Az tény, hogy nem egy hétvége alatt kell begyűjteni a szükséges pontokat, de ha már így alakult és van egy verseny hazánkban, akkor az legyen olyan, hogy minden esélyt megkapjunk. Gondolok itt arra, hogy megfelelő hosszúságú megmérettetések legyenek és ne három órán belüli távok. A terepviszony legyen nehéz, mert így nem sok mindenki szakad le, szélárnyékban a biliárdasztalon igen sokan el tudnak kormányozni két és fél órát. Sajnos nem ez volt a nemzet legjobb szezonja eddig, nem gyűjtöttünk pontokat, de örülnénk, ha legalább itthon, mi magyarok megkapnánk az esélyt arra, hogy pontokat szerezhessünk. Az én véleményem az, hogy három nap alatt három különböző terepviszony lenne a normális. Remélem, a jövőben elmozdul ebbe az irányba a magyar versenyrendezés, hogy mi, idegenlégiósok is szívesen járjunk haza versenyezni.
Én most ezen a héten a pihenőmet töltöm, hosszú volt az elmúlt pár hét, így azt hiszem, hogy rám fér. Legközelebb augusztus 17-én szállok ismét harcba.
További szép hetet kívánok mindenkinek!
Kuszti
