A Ronde-t, a versenyt tarkító, rövid, de annál meredekebb és aszfaltozatlan, kockaköves emelkedőt tették kiemelkedővé, emiatt is tölt be a versenynaptárban kiemelt szerepet. Még a nagy Kannibál Eddy Merckx is tolta fel ezeken a köznyelv által is falaknak (Muur jelentése fal) nevezett dombocskákon a bringát. A szűk, kockaköves, szó szerint tüdőrázó, rendkívül keskeny, már-már versenyzésre alkalmatlan utak a flandriai táj és a Flandriai Kör jellegzetes elemei. Ezeken a falakon elég, ha egy versenyző leteszi a lábát - mert nem bírja a megpróbáltatások sorát a nyeregben abszolválni - és mögötte az egész mezőny megtorpan. Az elől lévő vagy közvetlen mögötte érkező erősebb versenyzők, még hátukat meggörbítve ki tudják kerülni, de akik sorokkal hátrébb vannak azok kénytelenek maguk is leszállni a kerékpárról. A Muur-ok tíz, néhol húsz százalékos emelkedőin pedig nem tudnak újra elindulni, marad a Cyclo-Crossból ismert bringatolás, és a rohanás felfelé. Ha ezekhez a körülményekhez hozzávesszük a bolond április elejei időjárást, megkapjuk a tökéletes verseny receptjét; persze nézői szemmel. Esőben ugyanis ezek a kövek lényegesen csúszósabbak, mint a sima aszfaltút, ami összeköti őket, kerékpáros cipőben elindulni rajtuk gyalog meg talán olyasmi, mint jégen korcsolyázni, korcsolya nélkül.
A rövid és meredek emelkedők ellenére ez nem a hegyimenők terepe. Ide kicsi, könnyen forgatható áttétel nem elégséges, vagy csak a korai leszakadásra elég. A pehelysúly pedig inkább hátrány, mint előny a Flandriai Körversenyen. A karizmok egy-egy ilyen falmászás után égnek, fájnak, míg egy-egy Alpok-, Pireneusok-, Dolomitok-beli királyetap sima aszfaltútjai nem hasonlíthatóak ehhez a felsőtestet is érő terheléshez. Erre a terepre születni kell és az önmagában még nem elég, speciális és más jellegű edzések kellenek ide. Nem véletlen, hogy míg a többi klasszikus nyíltabb, több az esélyes, itt az ember egy kezén meg tudja számolni, hogy, kik azok, akik elsőként odaérhetnek a célba. Persze előfordulhat ritkán kivétel és születhet meglepetés eredmény, de ehhez speciális körülmények kellenek. Például az, hogy az esélyesek egymást figyelik, és úgymond semlegesítik egymást, a ’dögöljön meg a másik lova(s) is’ alapon és egy nevető harmadik közben elorozza a trófeát előlük. Utóbbi forgatókönyv akár vasárnap is elképzelhető. De nézzük a konkrét utat, esélyeseket és a verseny lehetséges kimenetelét.
A verseny tíz óra harminc perckor indul el Brugge városából és közel 265 lélekőrlő és lélekrázó kilométer után érkezik majd a győztes Oudenaarde-be. Útközben huszonhárom kisebb, nagyobb meredek fal fogja a versenyzők életet nehezíteni és sokak napját, versenyét tönkretenni. A dombok között lesz, amelyik aszfaltozatott, lesz, amelyik részben aszfaltozott és lesz, amelyik elejétől a végéig macskaköves. A hullámvasút „csak” az első 100 kilométer után kezdődik, addig azok a csapatok, akik nem akarják magukat kifárasztani az egész napos üldözésben előreküldik versenyzőiket. De ez csak taktika. Még a legelszántabbak sem hisznek benne, hogy ezt a versenyt egy korai, délelőtti szökéssel meg lehet nyerni. Az első domb a 2,2 kilométer hosszú és 4,2 % átlagmeredekségű Oude Kwaremont lesz, 11 százalékos legmeredekebb résszel. Itt még nem dől el semmi, de jelzés értékű lesz a mezőnynek, hogy kezdődik az igazi verseny, a fokozott koncentrálás, a helyezkedés és egymás figyelése, fárasztása. A műszaki hibák, kisebb bukások itt még beleférnek, hiszen körülbelül 150 kilométer még hátravan. Ahogy halad a mezőny és nő a sebesség úgy rogynak majd meg a tempómenő segítők, és kezdenek leszakadozni a gyengébb versenyzők, akiknek nem a győzelem, hanem a célba érés a fontos. 180 kilométer megtétele után érkezik el a verseny a Kaperij emelkedőhöz, ami után megkapják a második és egyben utolsó frissítő zsákjaikat a versenyben maradtak. Itt még egy kicsit visszaesik a tempó, a megmaradt élboly egy utolsót szusszan, mielőtt elkezdődik az esélyesek harca. Amikor a verseny és a versenyzők átlépik a vízválasztó 200 kilométert, újra szembeköszön nekik az Oude Kwaremont-t és innen már nem lehet hibázni. Akik győzelmi szándékkal érkeztek azoknak elől kell helyezkedniük, kontrollálniuk kell a versenyt, hogy egy esetleges támadásra reagálni tudjanak a szűk utakon. A Kwaremont után jön a pálya legnehezebb 400 métere, egy mindössze, tengerszint feletti 80 méteres dombocska a Paterberg. Az átlag! 12 százalékos kockaköves út legmeredekebb része 20 százalékos, itt akármennyire próbálják majd tartani a tempót a mezőnyben, darabokra fog esni a peloton még meglévő része. Itt már egy erős versenyző, a mezőny méretőtől, önbizalmától és a versenyen általa látottak, tapasztaltak alapján, akár a végső mindent eldöntő támadással is próbálkozhat. Ahogy közeledik a célvonal úgy lesznek egyre kíméletlenebbek, és fájdalmasabbak a falak amik a versenyzők és a győzelem között helyezkednek el. A test és a végtagok fájnak, és amit a bringások a legkevésbé kívánnak, azokkal kell szembenézniük az utolsó húsz kilométeren. Harmadszor is fel kell kapaszkodni az Oude Kwaremont-ra és utána ismét meg kell hódítani a 80 méter magas Paterberg-et, ami 245 versenykilométerrel a lábaikban fájni, méghozzá nagyon fájni fog; a mentális erőnlét itt már felülírja a fizikai felkészültséget. Egy kisebb csoport esetén, a Paterberg-en lehet a végső győzelmet kiharcolni, ha nem sprintbefutóra fognak játszani a csoport tagjai. A második Paterberg lejtmenet után húsz „sima” kilométer vezet a célvonalhoz és a halhatatlanságot jelentő győzelemhez.
A verseny elsőszámú főesélyese a címvédő és háromszoros győztes Fabian Cancellara lett volna, azonban legnagyobb riválisával Tom Boonen-el egyetemben kilőtte magát a 2015-ös tavaszi klasszikusokról.
A szervezők a 17 World Tour csapat mellett 8 Pro-Kontinentális – Androni Giocattoli, Bora-Argon 18, Cofidis, MTN-Qhubeka, Team Roompot, Europcar, Topsport Vlaandren, Wanty-Groupe Gobert – sornak is lehetőséget biztosítanak.
A legnagyobb esélyes a pillanatnyi formát tekintve Geraint Thomas (Sky), ám az emelkedőket is bíró sprinterek Alexandr Kristoff (Katusha) valamint John Degenkolb (Giant-Alpecin) is nagy tervekkel vágnak neki a Ronde küzdelmeinek. Rajtuk kívül mindenféleképpen kiemelendő Sep Vanmarcke (LottoNL-Jumbo) és Zdenek Stybar (Etixx-Quick Step) kettőse. Elmúlt időszakbeli teljesítményük alapján kissé szürke lóként tekinthetünk Peter Sagan (Tinkoff-Saxo), Niki Terpstra (Etixx-Quick Step) és Greg van Avermaet (BMC) hármasára.
Egy azonban biztos, vélhetően idén is az év egyik legjobb versenyét láthatjuk.
