Valójában jóval korábban kezdődött. Négy éves lehettem, amikor a piros háromkerekű vasvázas, sárga banánüléses chopperem helyett nagypapámtól húsvétra kaptam egy igazibb kerékpárt. Tömör gumik, fogaskerekek, pedál!, csengő és két támasztókerék a hátsó kerékhez rögzítve. Egész húsvétkor a lakásukban köröztem, a legnagyobb kihívást a küszöb jelentette. Pár évvel később nagyszüleim úgy döntöttek, hogy elég érett és felelősségteljes vagyok már ahhoz, hogy egy igazi kerékpárt kapjak és vettek nekem egy Csepel Tacskót. Hamar megtanultam egyensúlyozni és biztonságosan tekerni. Ez volt a fordulópont. A játszótér biztonságos és képzeletbeli teréből kiléptem a forgalomba. A többi gyerekkel együtt eltekertünk a halas tóhoz, az erdőbe, vagy csak köröztünk a település körül. Csepel Tacskómon megérezhettem a szabadság e különös és egyedi formáját, amit a kerékpár nyújt. Tinédzser éveimben rendszeresen átszereltem, BMX kormány, vastag gumi; azon versenyeztünk ki tud több kerékgumit átugratni. Aztán ahogy kinőttem elmaradoztak a nagy bringázások. Majd húszas éveim elején egy barátomnál időztem és lusta voltam pár kilométert hazagyalogolni, így elkértem a náluk is már kölcsönben lévő California márkájú mountain bike jellegű kerékpárt, ami a falnak döntve volt az előtérben. Igen hamar hazaértem és onnantól kezdve nagyjából mindenhová bringával jártam. A fordulópontot az jelentette, amikor Bori születésnapomra meglepett egy igen komoly kerékpárral. Innentől kezdve még többet mentem és hősködtem is, hogy milyen gyors vagyok egyenesben és lefelé. Ekkor ajánlották, hogy nézzem meg a Tour de France-t mert ott felfelé is nagyon gyorsan mennek. Hozzátették, hogy egyenesben és lefelé mindenki gyors, felfelé válik el a fiú a férfitól.
Így hát leültem a centenáriumi Tour elé és elkezdtem nézni a prológot. Egy hét alatt megértettem a sport alapdolgait, hogy például miért nem az vezeti a versenyt, aki a szakaszt megnyerte és hogy miért nem hajtanak az esélyesek a korai szakaszokon. Ekkor már annyira beleszerettem a Tourba, hogy a Nemzeti Sport cikkeit kivágva celluksszal ragasztgattam egy spirálfüzetbe. A tizennegyedik szakaszra az összetett első három helyezettje (Armstrong, Ullrich és Vinokorov) mindössze tizennyolc másodpercre voltak egymástól. Ekkor már az éllovasok minden pedálfordulatával ment fel a pulzusom a tv előtt, ilyet még sportesemény nézése közben soha nem tapasztaltam. Mindeközben elkezdtem kipróbálni, hogy milyen hegyre menni bringával. Az első alkalommal körülbelül kétszáz méterig jutottam, majd meg kellett állni. Ha lehet, ekkor még jobban elkezdetem tisztelni és megérteni, hogy a televízióban látott sportolók milyen erőfeszítéseket tesznek napról-napra. A 2003-as Tour, - ahol nagyjából minden volt, ami a sportot jellemzi: verseny, rivalizálás, sportszerűség, törött kulcscsontos szakaszgyőzelem, kín, fájdalom, csonttörés, karriervég, diadal, önfeláldozás, csúcsbeállítás, öröm, pezsgő, tűzijáték, - életem meghatározó és azóta is tartós élménye lett. Karácsonyra szüleimtől megkaptam Marguerite Lazell: Tour de France a verseny százéves története című könyvét és azóta ha lehet minden nap olvasok valamit a versenyről, könyvekből, internetről. A mindenkori Tourt a versenyzők írják. Mindenkinek van benne legalább egy fejezete. Az út a tiszta papír, a tabula rasa. A mezőny, a csapatok és a versenyzők írják rá az aktuális Tour történetét. Minden nap új fejezetet kezdenek a legtöbb íróval rendelkező kisregényben, ami most már több mint egy száz éves eposz része. A kerekük a toll, a lábuk a kifogyhatatlan tinta, ami a kereket hajtja előre, mint írót a gondolatai, érzései. A nézők úgy lehetnek részesei az eposznak, hogy épp csak egy kicsi részt látnak megszületni, az egész műre három hetet várni kell. Mint egy folytatásos szappanopera; fő- és mellékszereplőkkel. Gonoszokkal, kegyetlen karakterekkel és a jóval, az önfeláldozóval. A végső győztessel.
Mert a Tour magának az életnek a háromhetes lenyomata. Az első napokban, a versenyzők ismerkednek a körülményekkel, esnek kelnek, mint a járni tanuló kisgyermek. Majd megtalálják a helyüket a mezőnyben és próbálkoznak. Szakaszonként egyszer fent, egyszer lent vannak, erőnlétileg és lelkileg is. Pont, mint egy serdűlő. Tapasztalnak. A sok harc és helyezkedés után megtalálják a helyük a mezőnyben, pontosan tudják, hogy kinél erősebbek, kinél gyengébbek, figyelik vetélytársaik gyengéjét, és ha kell a siker érdekében fel is használják a tudásuk. Majd az utolsó hétre megismerik a saját csúcsaikat, völgyeiket, mindenki megmássza a saját Mont Ventoux-ját, mindenki nyer valamit. Felnőnek az eseményhez. Kevesen nyernek szakaszt, alig tíz százalékuk, de akik a kormányra csapnak dühükben azok is győztesek, ők is nyernek. Egy ilyen erőpróbán, aki célba tud érni az nyert. Gyakran teszik a kereket. Néha az élre állnak. El- és felbuknak. Adnak és kapnak. Támadnak. Lemaradnak. Felérnek. Majd a három hét végén visszatekintenek és a Diadalív árnyékában megtalálják azt amit kerestek.
C’est la vie. C’est la Tour.
Kép forrása: Photo Pin - a szabadon felhasználható és szerkeszthető képek gyűjtemény
