Az alatt a fél évtized alatt, amit a kerékpáron töltött, valóságos csodát valósított meg, dicsőséget szerezve honfitársainak. Ötször állt a Champs Elyséesen a dobogó legfelső fokán és kétszer nyerte meg a Giro d'Italiát. Ezen kívül a bolygó minden pontján ünnepelhetett összetett győzelmet a jó nevű többnapos versenyeken. Többek között tartotta az egyórás világrekordot, győzött az Olimpián és a nemzeti bajnokságon, akárcsak az emlékezetes San Sebastian-i nagydíjon. Indurain titka – mint minden állóképességi sportágban – szokatlan fizikai adottságaiban rejlett. 188 cm magas és 80 kiló volt, ami elképzelhetetlenül erőssé tette az időfutamokon. Tökéletes egyenkénti menő volt, mert egyedi, különleges testalkatával elképesztően nagy áttételt hajtott és iszonyatos sebességet ért el. Senki sem tudta beérni. Miguelón titka mégsem az általa használt 54x12 áttételben volt, hanem abban, hogy a hegyekben nemcsak bírta az iramot a világ legjobb hegyimenőivel, akik legalább tíz kilóval könnyebbek voltak nála, de olykor-olykor még meg is verte őket.
A barátságos, a nyugalmából soha ki nem billenthető, megnyugtatóan természetes navarrainak, akinek soha nem hagyta el egy haragos szó a száját, van egy különleges tulajdonsága. Szó szerint akkora a szíve, mint egy vödör. Először is, a baszk parasztfiú szíve nyugalmi állapotban összesen 28-at ver percenként. Egy átlagos felnőtt férfié 65-75-öt, egy edzett sportolóé 50-et, Merckx-é és Coppié 40, 44-et. A hatalmas szív nagyon hatásos sebességgel látta el vérrel az izmokat. Indurain percenként 7,8 liter oxigént volt képes belélegezni, 25 %-kal többet, mint az ellenfelei, és kétszer annyit, mint egy normál felnőtt. Ehhez járult, hogy az anaerobe küszöbe általában 550 Wattnál, és 88-as VO2 max értéknél volt. Nem csoda, hogy mialatt a nála kisebb, soványabb hegyimenők vöröslő fejjel izzadtak az Alpokban, ő úgy nézett ki, mint aki biciklis kiránduláson vesz részt. Csak az időfutamon torzult el az arca, a hegyekben már egy állandó félmosollyal hajtott, az izgalom legcsekélyebb jele nélkül.
Indurain júliusban olyan volt, mind a nyugalom szobra, a kerékpársport legfőbb hatalmassága. Öt éven és 115 Tour versenynapon keresztül soha nem mutatta a krízis jelét, sőt úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Miguelnek sose volt rossz napja, soha nem látszott rajta szenvedés, soha nem veszekedett, soha nem polarizálta a véleményeket. Soha sem vitatkozott, sosem nyilvánította ki a véleményét, egyszer sem látszott idegesnek, ellenségesnek, vagy zaklatottnak. Miguel számára a világ egyik legnehezebb sportversenyének, a Tournak a megnyerése csupán egy egyszerű menet volt. Sportszempontból lenyűgöző tettként hatott, de nem volt olyan látványos, mint a kerékpáros legendák. Amikor az egyórás világrekordot felállította, maga volt az önfegyelem és a visszafogottság szobra.
Indurain hagyta a lábait beszélni maga helyett, ami nem volt rossz dolog, mert a valóságban nem igen mondott mélyenszántó dolgokat. Lehetetlen volt ellenszenvet érezni iránta, mert igazi gentleman volt, de ugyanezen az alapon szeretni se lehetett, mert a nyilvánosság előtt nagyon távolságtartóan viselkedett. Miguel kiemelkedő versenyzőként tündökölt, de se több, se kevesebb. A saját hazáján kívül ugyanolyan unalmasnak tartották, mint azokat a körversenyeket, amelyeken rutinszerűen dominált.
A spanyolok, akik erős kisebbségi komplexusban szenvedtek, szimbolikus erőt tulajdonítottak neki, így valójában nem tudták elég magasan értékelni. A spanyol kerékpárosok generációk óta hegyimenő specialisták, gyakran különlegesek, de kivétel nélkül komplikált és instabil személyiségek. Kevés kivételtől eltekintve nem tudták teljesíteni a Tourt, vagy a Girót és több szempontból is a kollektív spanyol identitást tükrözték: temperamentumos, tehetséges, de vesztes típus.
Miguelt azonban egészen más fából faragták. Odahaza egyszerűsége, komplett és állandó transzparenciája, rettenetesen népszerűvé, szinte Isteni alakká tették őt. Indurain, aki egy villavai gazdálkodó fia volt, mentes volt az érzelmi kitörésektől. Szívesen mosolygott, barátságosan válaszolgatott, ha interjút adott, mindig kifogástalanul viselkedett az országúton, és azon kívül is. Ellentéte volt a régi spanyol kerékpáros archetípusnak, ezért szinte minden spanyol rá szeretett volna hasonlítani.
De a versenynaptár ellene szólt. A Vueltát akkor még áprilisban tartották, az Olasz Körverseny előtt és még mielőtt a nyári nap felégette volna az ibériai földet. Indurain utoljára 1991-ben vett részt hazája versenyén, ahol második helyet ért el. Ezek után a Girón való részvétel érdekében rendre távol maradt. Mialatt ő kétszer is elhozta Olaszországból a győzelmet, a svájci Tony Rominger sorozatban háromszor nyerte meg a Vueltát. Ami még rosszabb, mindezt Indurain-módra tette, mert az időfutamon verte tönkre a vendéglátóit.
Az UCI 1995-ben átszerkesztette a versenynaptárat, és a Vuelta szeptemberre került. A csapatok morogtak, de az Unipublic, akinek többé nem kellett a tavaszi klasszikusokkal konkurálni, köszönettel vette ezt. Az átrendezés több szponzort és több tévéközvetítést ígért, ezért szóba jöhetett, hogy Miguelón is rajthoz álljon. A párizsi befutó és a zaragozai start között 41 nap volt, így érthető módon Indurain csapatának szponzora sürgette a tékozló fiú hazatérését. A világbajnokság is átkerült augusztusról október második vasárnapjára, ezzel arra ösztönözték a világbajnoki álmokat dédelgető versenyzőket, hogy felkészülésként induljanak el a Spanyol Körversenyen. Se Migeul, se a csapatvezetője Echevarri nem akart ellenszenvessé válni, így felvették azt a kesztyűt, amit az UCI dobott eléjük.
A világbajnokságot Kolumbiában, egy Duitama nevű helyen tartották. Bár Indurain nem volt túl tájékozott Kolumbia földrajzában, annyit tudott, hogy egy kolumbiai verseny csak egyet jelenthet, hegyeket. A legjobb szándék mellett is adódott ezért egy súlyos probléma. Nem fog tudni végig menni a Vueltán, és megfelelően akklimatizálódni Dél-Amerikában, hogy végre túlszárnyalja két addigi dobogós helyezését. Mivel nem szándékozott két szék között a pad alá esni, lemondta a hazai körversenyt. Az aranytrikót ezúttal is egy külföldi, a francia Laurent Jalabert szerezte meg. A kolumbiai világbajnokságot viszont hősünk dominálta, az időfutamot megnyerte, a mezőnyversenyben pedig második helyen végzett a komplett Vueltát is teljesítő „Kis Indurain”, Abraham Olano mögött illetőleg Marco Pantani előtt.
A vita 1996 telén is folytatódott. A szponzor szerette volna, ha Indurain nyilvánosságot biztosít nekik. Gyakorlatilag megzsarolták a csapatot, amennyiben Indurain nem indul az 1996-os Vueltán, nem fogják meghosszabbítani a szponzorációs szerződést.
1996. július 7. napján a Tour mezőnye az Alpokban haladt. A megszokott forgatókönyv szerint Migeulnek csupán tartania kellett volna a lépést a legjobbakkal. A következő 30 km-es egyéni időfutamon megszerezte volna a trikót és elvileg ő lehetett volna az első hatszoros győztes, miközben a mezőny maradéka megverekedhetett volna a morzsákért. De minden másképp történt. Három kilométerrel a Les Arcs csúcsa előtt Luc Leblanc megszökött egy csoportból, amelyet egyetlen szökevény követett, Laurent Dufaux. Ebben a pillanatban, amikor hirtelen forróvá vált a verseny, kiábrándító dolog történt, a legyőzhetetlen Miguel váratlanul leszakadt a favoritok csoportjáról.
Bjarne Riis és Tony Rominger, akik egy fél évtizeden át egy nehéz sasnak, de mégiscsak sasnak látták Induraint, hirtelen úgy látták őt, mint egy 80 kilós férfit, aki fölfelé mászik egy alpesi hágón. Három kilométer alatt több mint három percet vesztett, aminek kapcsán a riválisai úgy érzeték, végre bosszút állhatnak a 115 nap dominanciáért. Tíz nap múlva, a 34. születésnapján még egy rossz napja volt, ezúttal az előzőnél is szörnyűbb. A Pireneusok királyetapján több mint nyolc percet vesztett olyan bringásokkal szemben, akikek az előző évben minden gond nélkül állva hagyott. Riis megnyerte a Tourt, a morálisan padlóra került Indurain tizenegyedikként ért Párizsba.
A kudarc megalázó élmény volt a spanyol számára, de hatása nem csupán negatív volt. Mindenekelőtt az a mód, ahogy a vereséget viselte, még népszerűbbé tette őt. Bár sokan tudni vélték, hogy beteg volt, ő maga ezt sohasem erősítette meg. Ehelyett megtisztelte a versenyt és nem kisebbítette a többiek teljesítményét azzal, hogy holmi betegségre hivatkozzon. Ehelyett a következő feladatra koncentrálva augusztusban megnyerte az atlantai Olimpia időfutam számát. Szeptember 7-én a győzelemért akart indulni Valenciában. Terve azonban kudarcba fulladt, fizikailag és mentálisan is kimerült, végül a Lagos de Covadonga-i szakasz vége előtt 30 kilométerrel kiszállt a versenyből. Néhány hónappal később, 1997. január 1-én sajtótájékoztatón jelentette be, hogy végleg befejezi. A spanyol csoda így egy csapásra véget ért.
Rácz Vanda írása és engedélye nyomán…
Fotó: Flickr via Photo Pin – a szabad felhasználású és szerkeszthető képek gyűjteménye
