A kerékpározás egy üzlet (legalábbis azoknak, akik ebből élnek), ezért elkenődtem, mikor nem ajánlottak 2015-re szerződést, de ezt hozta az élet. Nem vettem magamra, de mégis magamat hibáztattam. (Végül is megmaradt volna az állásom, ha nyerek öt versenyt.) Ezért 2014 őszén, annak ellenére, hogy a szerződésem a végét járta, keményen edzettem a következő pekingi World Tour versenyre, és az azt követő Japán Kupára. Ahelyett, hogy motiválatlanul és edzetlenül érkeztem volna, (ami nagyon is csábító októberben, főleg ha már tudod, hogy nem folytathatod a csapatnál,) jó hangulatot vittem magammal, mindig elöl érkeztem, és jónéhány szakaszgyőzelemben nagy szerepem volt. A csapattársaim szerint egy szezon alatt megtanultam, amit másoknak két vagy három évbe telik. (Habár ez jópár vége a szezonnak sör után hangzott el, illetve egy csapattárs - nem árulom el, ki - ragaszkodott ahhoz a kijelentéséhez, hogy a tokiói reptéren elfogyasztott mekis kaja minden idők legjobb étele). Jonathan Vaughters is felfigyelt rám és azt mondta, eddzek továbbra is keményen, mert ha üresedés lesz a csapatban, mindenképpen visszavenne.
Az Optum csapatában nagyszerű volt idén. Egy World Tour gárdától egy kontinentális csapathoz igazoláskor, azonban, megérzi az anyagi különbséget az ember. Mindig viccelődtem a csapattársaimmal, mint: „A Garminnál egyórás masszázsok, és ötféle gabonapehely volt” vagy „várjatok, most nem mondjátok, hogy itt saját magatok törlitek a feneketeket?” De összességében, a segítők, a menedzsment, és a felszerelés is profi volt, szóval az alkalmazkodás is könnyen ment. Rögtön otthon éreztem magam, és örültem, hogy egy buszon lehetek régi és új barátokkal.
Az Optumnál élesben is kipróbálhattam, amit Európában tanultam. A Volta Algarvén időt vesztettem, amikor támadtam egy dombos finálén, de még így is 20. lettem összetettben. Kaliforniában összejött a 14. hely. Régen mindig megijedtem, amikor megkezdődött a tolakodás, de az európai évem átlendített ezen, így sok felvezető vonatot kerültem ki idén, ezzel jó pozícióba helyezve a sprintereinket.
Utahra már készen álltam. Támadtam az első szakaszok végén, a városi körözésekben; elöl másztam a hegyeken, de otthon nem volt minden a legnagyobb rendben, és ezt megéreztem egy idő után. Sajnos csak rosszabbá vált, amikor apukám egészségesből diagnosztizált rákbeteggé vált mindössze pár hét lefolyása alatt. Úgy gondoltam, tudok várni a versenyek végéig, és csak utána haza menni meglátogatni, de nem aludtam sokat a szakaszok között, és egyszerűen nem voltam ott fejben.
Kiel Reijnen odajött hozzám az egyik kolorádói szakaszon, és mondta, hogy sajnálja, ami apuval történt. El kellett fojtanom a könnyeim. Ettem egy Clif organikus étcsoki/mandula szeletet, azt gondolván, hogy ha valaki látna, azt mondanám, hogy csak elérzékenyültem, annyira irtó finom ez a szelet. Aztán megálltam a frissítőnél és foglaltam egy jegyet a következő gépre. Nehéz volt, de rengeteg szeretetet és támogatást kaptam a csapattól, és ezt soha nem fogom nekik elfelejteni.
Szerencsére, a jövő évem még mindig jónak ígérkezik, mivel Vaughters szerződést ajánlott. A kerékpársport alacsonyabb szintjein - az összeomló csapatok és egyéves szerződések világában - mindig úgy érzi az ember, hogy csak egy kisebb probléma választja el a mosogatástól (vagy egy nagy győzelem az első osztálytól). De a World Tourban teljesen más: nem az érdekli őket, hogy 8. vagy 14. lettél (vagy hazamentél, hogy egy kórházban ülj a családoddal). Tudni akarják, ki is vagy valójában; mire vagy képes; hogy erőnléti szempontból képes vagy-e végrehajtani a feladatot; hogy csapatjátékos vagy-e; hogy keményen dolgozol-e. Az csak bónusz, ha jó a humorérzéked, és a csapattársaid és a szponzorok is kedvelnek.
Vaughters tudja, mit kaphat tőlem, mert már megmutattam neki, és izgatott vagyok, hogy felülmúljam az elvárásait még egy évnyi tapasztalattal a tarsolyomban. Természetesen ez nem akadályozta meg abban, hogy megcsináltasson velem egy késői Grand Tour szimulációt, amit nagyon kedvesen Tour de Philnek nevezett el. A lényeg az volt, hogy három héten keresztül, két pihenőnappal, egy háromhetes átlagwattjait produkáljam, ezzel szoktatva a lábaimat a terheléshez. Őrülten hangzik, de legutóbb működött.
A 10. szakasz végére kezdtem élvezni a Tour de Philt. Mindent megettem, ami az utamba került, és voltak olyan remek napjaim, amikor egyszerűen nem tudtam 300 watt alatt közlekedni. Aztán, a 11. szakasz reggelén, apukám elhunyt, szóval ahelyett, hogy a kerékpárra szálltam volna Malibu felé vettem az irányt, beszálltam az autómba és kimentem a reptérre.
A temetésre menet észrevettem, hogy a kerékpárom elől-hátul defektes. Azt mondják, az ilyen dolgok hármasával jönnek.
Szóval a Tour de Philt egy DNF-fel zártam, és a holtszezon elejét a családnak szentelem. Ha a versenyzés egy dologra megtanított, az a nehéz időszakokon való átjutás, és a szebb napok felé tekintés. Egy jó dolog van egy ilyen „grand tourban”: senkit nem érdekel, és bármikor újrapróbálhatod.
Rossz Európába menni, amikor az Államokban megint rossz a helyzet: kevesebb a csapat és kevesebb az állás. Remélem, ez változni fog, mert rengeteg remek ember és kerékpárversenyző van itt, férfi és nő egyaránt. Mind megérdemelnek egy hosszabb masszázst. És egy tiszta valagat.
Kép forrása: Photo Pin - a szabadon felhasználható és szerkeszthető képek gyűjteménye
