A BMC ifjú versenyzőjét, Taylor Phinneyt ma már senkinek sem kell bemutatni, de azt már kevesebben tudják, hogy a tehetsége nem csak a véletlen műve, hanem minden bizonnyal a génjeiben van, hiszen szülei a 80-as és a 90-es évek legkiválóbb amerikai kerekesei közé tartoztak.
Connie Carpentert, Taylor édesanyját a mai napig az Egyesült Államok legkiemelkedőbb kerékpár-versenyzőnőjeként tartják számon. Connie egyedülálló módon több sportban is kiemelkedőt tudott nyújtani. Pályafutását gyorskorcsolyázóként kezdte, 14 évesen ő volt az Egyesült Államok legfiatalabb női versenyzője, aki kijutott az Olimpiára, ahol végül egy 7. helyezést tudott elérni 1500 méteren. Egy komolyabb bokasérülés, a sorozatos térdproblémái és egy korcsolyázótársa rábeszélésére az 1970-es évek végén kezdett el érdeklődni a kerékpársport iránt. Nem bánta meg a váltást, mivel gyakorlatilag minden eredményt elért, ami csak lehetséges volt. Tizenkét nemzeti és négy világbajnoki címet szerzett országúton és pályán, 1983-ban a világbajnokságon pedig világrekordot is döntött az üldözőversenyben. Férjével, Davis Phinneyvel 1978-ban ismerkedett meg, természetesen egy kerékpárversenyen.
Az 1984-es olimpián, Los Angelesben először rendezték meg a női versenyszámokat kerékpárban, és a mezőnyverseny aranyérmét rendkívül szoros versenyben, mindössze néhány centivel nyerte meg. “Sok sportoló áldozatról beszél, pedig olimpián indulni kiváltság, egyedülálló lehetőség. Nehéz feldolgozni a sporttal járó terhet, de az én időmben még nem voltak olyan támogatóink, mint most, edzők, pszichológusok." - nyilatkozta később az olimpiai indulására reflektálva. A kerékpársport mellett egyetemi tanulmányai alatt kiegészítő sportként evezéssel kezdett foglalkozni, és természetesen ebben sem volt eredménytelen, 1980-ban nemzeti bajnoki címet szerzett. A versenyzéstől 1984-ben vonult vissza, melyet követően két gyermeke született, Taylor és Kelsey, több könyvet is kiadott, jelenleg pedig alapítványi munkával és kerékpáros edzőtáborok szervezésével foglalatoskodik.
Férje, Davis Phinney szintén 1984-ben szerezte első olimpia érmét, egy bronzot a csapatidőfutamban. A Thor becenévre hallgató sprinter a 7-Eleven csapatának sztárja volt, két szakaszt is nyert a Tour de France-on, 1986-ban és 1987-ben. 1991-ben nemzeti bajnok lett, és 328 győzelmével több versenyt nyert, mint bármelyik másik amerikai versenyző. 1993-ban vonult vissza a versenyzéstől, amikor a házaspár a második gyermekük születését várta. Ekkor még nem tudta, hogy a jövőben olyan kihívással kell majd megküzdenie, ami sokkal nehezebb lesz, mint a profi sportkarrier. Sportkommentátorként kezdett dolgozni, de egy idő után egyre furcsább tüneteket észlelt magán. Gyakran begörcsölt és érzéktelen vált a lába, kimerültséggel küzdött és képtelen volt koncentrálni. Az orvosok eleinte arra gyanakodtak, hogy egy korábbi bukásának a következményei lehetnek a tünetek, egy versenyen történt esés során ugyanis belerepült egy csapatautó hátsó szélvédőjébe.
A tünetek azonban egyre fokozódtak, míg végül kiderül, hogy fiatal kora ellenére Parkinson-kórban szenved. A betegség megváltoztatta az egész életét. "Sportolóként ez egy különösen kegyetlen betegség, hiszen pont a mozgást érinti, és nekem lételemem a sport." - nyilatkozta a betegségéről Phinney. A diagnózis az egész család életére kihatott, hamarosan olyan apró dolgokban is a családja segítségre szorult, mint egy szelet kenyér megvajazása vagy az inge begombolása. A nyilvános szereplés pedig teljességgel lehetetlenné vált, sokan a lassú mozgása és a beszéde miatt egyszerűen azt gondolták róla, hogy részeg. Az egykori ünnepelt bajnok személyisége gyorsan megváltozott, az arca maszkszerűvé vált, és mivel a gyógyszerek egyre kevésbé segítettek rajta, depressziós lett. "Csak 15 percet tudtam egyhuzamban aludni. A lábam alá gyűrtem a kezeimet, hogy ne remegjenek és el tudjak aludni. Nyomorúságos volt." Az enyhülésre még sokáig kellett várni, 8 évnyi szenvedés után, 2008-ban esett át egy műtétsorozaton, melynek során elektródákat ültettek az agyába és egy pacemakert a mellkasába. A mély agyi stimulációnak nevezett az eljárás ugyan nem gyógyítja meg a betegséget, de a tüneteket nagymértékben enyhítheti. A beavatkozás szerencsére sikerrel járt, a tünetei azonnal javulni kezdtek. A probléma azonban az, hogy nem tudni meddig tart a hatás, ami az orvosok becslése szerint csak mintegy 5 évre tehető. A legújabb hírek szerint mostanra sajnos újra elkezdtek megjelenni a tünetek, a kínzó remegés ugyan még nem jelentkezett, de az egyensúly-érzékelésével már újra gondjai vannak. Davis Phinney emiatt minden idejét kihasználja, sorstársai megsegítésére létrehozott egy alapítványt, melynek célja a Parkinson-kórban szenvedő emberek életminőségének javítása.
Két olimpikon szülővel az hihetnénk, hogy Taylor Phinney olimpiai éremmel a nyakában jött a világra 1990-ben. Ezek után furcsán hangzik, hogy édesanyja szerint Taylor kerékpársportban aratott sikerei meglepőek voltak a számára. A házaspár mindkét gyerekét arra biztatta, hogy minél több sportágat próbáljanak ki (Kelsey síelésben ért el kiemelkedő eredményeket), de tudták, hogy mind közül a kerékpár lesz a legnehezebb, hiszen nemcsak a megfelelő fizikai adottságokkal kell rendelkezni, hanem mentálisan is bírni kell a megpróbáltatásokat. 2005-ben a család Franciaországban nyaralt és a Tour de France-on tett látogatás megpecsételte Taylor sorsát. Elhatározta, hogy kerékpárversenyző lesz.
Hamar megmutatkozott, hogy a 15 éves fiú rendkívüli tehetség, hiszen mindössze egy hónappal azután, hogy életében először hajtott velodrómban, máris nemzeti bajnoki címet szerzett. Jonathan Vaughters csapatának, a Slipstreamnek a junior csapatában kezdett el versenyezni, és mindössze két év alatt a világ egyik legjobb pályaversenyzőjévé vált. 2007-ben junior időfutam világbajnok lett, 2008-ban pedig junior világbajnok egyéni üldözőversenyben. A 2008-as pekingi olimpián ugyanebben a számban némi csalódásra csak a 7. helyezést érte el, viszont elnyert valami mást, az aranyérmet szerző 16 éves amerikai tornász, Shawn Johnson szívét. Az olimpiai románc azonban nem bizonyult hosszú életűnek, a játékok után néhány hónappal vége szakadt a kapcsolatnak.
18 évesen Lance Armstrong vette a szárnyai alá Taylort, a hétszeres Tour-győztes junior csapatába került, majd 2009-ben szerződést kapott a RadioShacktől. Ugyanebben az évben a felnőttek között is elnyerte a vb-címet egyéni üldözőversenyben és megnyerte az U23-as Paris-Roubaix-t, amit a következő évben meg is tudott ismételni. 2011-től a BMC csapatában folytatta a pályafutását. Az első felnőtt Paris-Roubaix-jén a fantasztikus 15. helyezést érte el, de az igazi siker a Giron született meg, ahol megnyerte a prológot és három napig viselte a rózsaszín trikót.
Tanulva a pekingi fiaskóból, ahol inkább a szórakozásra koncentrált a versenyzés helyett, egész júniusban és júliusban a háttérbe húzódott, kihagyta a Tourt, és Kolorádóban edzett az Olimpiára. A mezőnyversenyen elvileg csak Tyler Farrar segítőjeként indult, de a fináléban végül neki voltak a legjobb lábai, és mindössze egy kerékpárhosszal maradt le a dobogóról, amin még maga is meglepődött. Az időfutamnak már nagyobb reményekkel vágott neki, de végül itt is negyedik lett. Csalódásra azonban nincs ok, a még mindig bombaformában lévő Wiggins és Froome és a korábbi időfutam-világbajnok, Tony Martin mögött végezni igazán elismerése méltó teljesítmény.
Reméljük, hogy önmaga tud maradni, és szüleihez felérve ő is legendás kerékpárossá válik majd.
Vozár Enikő írása nyomán...
Fotó: Davis Phinney Alapítvány
