Az első Maillot Jaune tulajdonosa Eugene Christophe nem csak az 1913-as Touron történt kovácsinasos esetről vált híressé. 1919-ben toronymagas esélyesként átvette a versenyben vezető kerékpárosnak járó sárga mezt az Alpok után, majd szerencsétlenségek sorozatát élte át újra. Amikor átadták Grenoble-ban neki a sárga trikót Christophe egyáltalán nem örült neki. A reklám mellett Desgrange-t más célok is vezették, amikor bevezette a Maillot Jaune-t. A versenyben vezető kerékpárost szerette volna ezáltal mindig jól láthatóvá tenni a szurkolók és a média számára a mezőnyben. Az 1919-es Tour mezőnye azonban ekkor mindössze már csak tizenegy versenyzőből állt és Christophe-nak nem tetszett, hogy nehezebben tud elszakadni. Az sem tetszett neki, hogy a tíz még versenyben lévő társa a kanári gúnynevet adták neki a mez színe miatt.
Mindössze két szakasz volt hátra az embert próbáló versenyből, amikor Christophe mint a sárga trikó első hordozója bukott a 468 kilométeres Mezt- Dunkerque szakaszon, ahol észak-franciaországhoz és a korhoz méltóan rengeteg volt a kockaköves csont- és lélekrázó út. (Ezen a szakaszon több mint 100 kilométer felett volt a kockaköves útszakaszok hossza és a háború ütötte sebek sem gyógyultak még be az utakon). Christophe villái, amik egy korábbi bukásban a kilencedik szakaszon útban Nizza felé már meggyengültek, most végleg eltörtek, éppúgy, mint 1913-ban. A javításban és kovácsolásban is rutinos Cricri (ez volt Christophe ’igazi’ beceneve) még meg tudta tartani huszonnyolc perces előnyét, amíg helyrepofozta a villáit. (Szerencséjére –ha lehet ilyesmiről esetében egyáltalán szó – Valenciennes külvárosban történt meg a baj és egy kilométerre talált is kerékpárgyártó műhelyt). Ám újabb bukásánál, amiben a már törött villája is szerepet játszott több mint egy órát veszített és végleg elbukta a Tour de France-t. Szerencsétlenségére még rá tudott tenni az utolsó szakaszon is, itt harmincöt percet vesztett elsősorban defektek miatt. A végül „csak” harmadiknak Párizsba érkező versenyzőnek pénzgyűjtést szervezett a L’Auto és morális győztesként írtak róla az újság hasábjain. Christophe volt az egyetlen versenyző ezen a Touron, aki nem veszített testsúlyából (lemérték a résztvevőket a rajtnál és a célban). Ez is alátámasztja, hogy valószínűleg élete formájában versenyzett és maximálisan fel volt készülve az első világháború ellenére. A mai szabályok szerint jó eséllyel ő nyerte volna a Tour-t, hiszen kaphatott volna csere kerékpárt, legkésőbb a dunkerque-i szakaszon. A Maillot Jaune az első pillanattól kezdve különös terhet rótt viselője vállára. Áttekintjük azokat, akik sárga trikóban kényszerültek a verseny feladására, elhagyására, ami talán az egyik legrosszabb élmény lehet egy profi kerékpárosnak. Mindössze tízen vannak.
Victor Fontan, aki két láblövést is szerzett az első világháborúban 36 évesen indult első Tourján 1924-ben. 1929-re már nyert több hegyi szakaszt és volt top 10-es helyezése is. Amikor az a furcsa eset állt elő, hogy a 7. szakasz végén azonos idővel álltak az összetettben Nicolas Frantz-zal és André Leducq-al mindhárman megkapták a verseny éllovasának járó sárga trikót. Két szakasszal később Fontan már egyedül viselhette a mezt, amikor hajnalban elrajtol a mezőny Perpignan felé. A korabeli források megoszlanak a tekintetben hogy Fontan miért esett el, de az biztos, hogy bukott (egy útra benyúló eresz vagy egy kutya lehettet a bűnös). Szerencsére nem sérült meg, de villái eltörtek. A kor szabályainak eleget téve Fontan-nak is azzal a kerékpárral kellet beérkeznie, amivel elindult. A félhomályban bekopogtatott a közeli házakba, hogy adjanak neki kölcsön egy kerékpárt amivel folytathatja a versenyt. Sikerült szert tennie egy kölcsön bringára és hátán törött munkaeszközével megkezdte a felzárkózást. Száznegyvenöt kilométeren keresztül hajtott a tovatűnő mezőny után a Pireneusokban, majd könnyek között a sárga trikóban a verseny feladására kényszerült. Az egyik legidősebb versenyzők közé tartozott, akik viselhették a Maillot Jaune-t. Fontan balszerencsés esete nagyban hozzájárult, hogy Desgrange a következő évtől kezdve engedélyezze a kerékpárok cseréjét a versenyen.
AZ 1937-es Tour de France a címvédő belga Sylvére Maes és a francia Roger Lapebié csatáját hozta. De a verseny mégsem az úton dőlt el. A Luchon-Pau szakaszon miután Lapébie kormányát a rajtnál ki kellett cserélni, mert valaki elfűrészelte, gondjai akadtak a hegyekben. Maes már hét perccel vezetett a második Lapébie előtt, amikor Lapébie szárnyakat kapott és utolérte a sárga trikós Maest, majd le is előzte a hajrában. Összetettben másfél percre olvadt a belga előnye. A zsűri azonban látta, ahogy Lapébie-t a nézők tolják fel a hegyeken és a síkon autókba kapaszkodva zárkózik fel Maes-re. Az utolsó hegyen pedig egy kocsi húzta fel a francia másodikat a versenyben vezető belgára. A büntetés nem maradt el és Lapébie másfél perces büntetést kapott. A belga csapat dühösen tiltakozott, a büntetés nevetséges és enyhe mivolta miatt. Azzal érveltek, hogy ha Lapébie nem csal, akkor hét perc körül veszít minimum időt, és így a büntetése és a csalása ellenére versenyben maradhatott az összetettért. Válaszul Lapébie azzal fenyegetőzött, hogy ha nagyobb büntetést kap, feladja a versenyt. A következő szakaszon Lapébie kihasználván Maes technikai problémáit pár perces előnyre tett szert. Amikor Maes egy belga versenyzővel, aki nem tartozott a nemzeti első számú csapathoz üldözni kezdte és már-már beérte egy sorompó állta az útját, ami még láttak áthaladni Lapébie-t, de előttük már lezárult a sorompó. A nap végére Lapébie egy percen belül került Maes-hez. A zsűri megbüntette Maes-t, amiért egy olyan versenyző segítségét fogadta el, aki nem csapattársa. Huszonöt másodperces büntetést kapott. Az összetettben előnye így mindössze huszonöt másodpercre olvadt. Ekkor Maes és a belga csapat úgy döntött, hogy visszalépnek a versenytől az őket ért igazságtalan elbírálás miatt. Lapébie úgy nyerte meg a Tourt, hogy május 30-a után műtötték meg lumbális sérvvel, alig egy hónappal a Tour rajtja előtt, miután teljesítette a több mint 500 kilométeres Bordeux-Párizs versenyt.
Az 1948 és 1949-es olasz Tour sikerek miatt a francia közönség nem szívlelte az olaszok dominanciáját. Mindkétszer a hazai versenyzők kárára végeztek a dobogó felső fokain az olaszok. 1950-ben a 11. szakaszon kitört a botrány. Az újabb olasz egyeduralomtól tartva (addigra a szakaszok több mint felét olaszok nyerték és az összetettben is jól álltak) a francia szurkolók megtámadták az olaszok csapatkapitányát. A kétszeres győztes Bartali-t a Tourmalet-n lökdösték és megütötték, akit többek között a francia Jean Robic védett meg a nagyobb bajtól. Az Aspin-on kövekkel, söröskupakokkal és egyéb kezükbe akadó tárgyakkal dobálták meg az olasz versenyzőket az addigra már szép számmal részeg nézők. Bartalit egész egyszerűen fellökték és Jacques Goddet-nak kellett sétapálcájával elkéregetnie a dühös szurkolókat az olasz mellől. Rendőri segítséggel tudták befejezni a szakaszt, amit Bartali megnyert és a szintén olasz Fiorenzo Magni vette át a sárga trikót. Bartali a verseny feladása mellett döntött és megkérte az olasz csapatot, hogy tartsanak vele és támogassák őt döntésében. Így élte meg az olaszok nagy bajnoka az eseményeket: „Nem akarom kitenni magam még egyszer azoknak az érzéseknek, hogy áldozat legyek a sporttal nem összeegyeztethető erőszak miatt. Ez egy önmagában is veszélyes sport, látván azt az ellenszenvet, ami felénk irányult ma, csak még veszélyesebbé vált.” Az olasz csapattal egész éjjel tárgyaltak a szervezők, és több megoldást is ajánlottak nekik, hogy folytassák a versenyt más mezben, vagy akár a szervező bizottság vendégeiként és ne olasz színekben, de hajnalra az egész olasz csapat egy emberként visszalépet a versenytől. A sárga trikóban a verseny feladására kényszerülő Magni-t pár olasz bíztatta, hogy megnyerheti a Tourt, és hogy élete formájában van, de Magni kisebb gondolkodás után ezeket nyilatkozta reggel a sajtónak: „Nem szeghetem meg Bartalinak tett ígéretem, hogy őt fogom segíteni a Touron. Nem azért jöttem ide, hogy megnyerjem a versenyt, hanem azért hogy őt segítsem. Nem maradhatok, ha ő sincs itt„. Bartali úgy búcsúzott a francia körversenytől, hogy: „Kétlem, hogy ezek után versenyeznék még Franciaországban”.
Szerencsére Bartali és az olaszok is visszatértek az 1951-es Tourra, ahol a 12. szakaszon Wim Van Est első holland versenyzőként vehette fel a sárga trikót. A következő szakaszon, amikor virtuálisan elvesztette vezetését az Aubisque-on örült tempóban indult el a lejtmenetbe, hogy a sárga mezt még egy napig megtarthassa. Az Aubisque különösen veszélyes lejtmenettel bír, egyik oldalon a sziklafal, másik oldalon a feneketlen mélység várja a hibázó versenyzőket. Van Est pár száz méteren belül kétszer is elesett, de ez sem tartotta vissza attól, hogy folytassa örült és életveszélyes üldözését a Maillot Jaune megtartása érdekében. A harmadik bukása majdnem az utolsó lett. Leszaladt az útról egyesen egy 70 méter mély szakadékba. Társai, akik mögötte mentek, úgy emlékeztek vissza, hogy egy halálsikoly törte meg a hegyek csendjét. Amikor torkukban a szívükkel odarohantak az út széléhez meglátták a sárga trikós versenyzőt a sziklákon feküdni. Csodával határos módón Van Est egy kisebb kiálló platformra érkezett és nem a szakadék legaljára. Az elsőként odaérkezők köztük Van Est csapatfőnöke halottnak hitte a versenyben vezető kerekest, amikor a kiabálásukra csak saját visszhangjuk válaszolt a mélységéből. Aztán kis idő múlva Van Est megmozdult és kerékpárja felé támolygott. Végül a mélységből gumibelsőkből készült ideiglenes „kötélhágcsón” húzták fel a sárga trikós versenyzőt a nézők segítségével. Van Est több sebből vérezve a sokk miatt elsírta magát, majd megpróbálta folytatni a versenyt, amit nem engedték meg neki, inkább kórházba szállították kivizsgálásra. Wim Van Est később egy defektre fogta a hihetetlen szerencsével végződő bukását.
1965-ben Bernard Van De Kerkhove szintén az Aubisque-en kényszerült feladni a versenyt, mint sárga trikós. A szokatlannál is melegebb nyári időjárás szedte az áldozatait. Lucien Aimar (az 1966-os győztes) napszúrást kapott és az út mellett fekve, dadogva adta fel a versenyt. Tizenegy másik versenyző adta fel a hegyen a versenyt gyomorontásra, ételmérgezésre hivatkozva.
1971-ben Luis Ocaña nemcsak legyőzte Eddy Merckx-et hanem magabiztosnak mondható kilenc percet vert a korszak és a kerékpározás legnagyobb bajnokára. Merckx hiába támadta ahol tudta nem tudott számottevően csökkenteni hátrányán. A Revel-Luchon szakaszon azonban az időjárás közbeszólt. A hegyeken folyamatosan próbálkozó Merckx-et, Ocaña sorra szerelte, amikor kitört a vihar a Pireneusok felett. Az út pillanatok alatt változott át sár és eső tengerré, ahol a fékek szinte azonnal használhatatlanok lettek. Több bukás is volt a lejtmenetben, de ezeket szerencsésen megúszták a versenyzők. A Col de Mente-n Ocaña bukott és a fékezés nélkül beleszálló Zoetmelk volt az első dolog, ami történt vele a bukás után. Ocaña már nem tudott önerőből felállni. A közben jégesővel kiegészülő viharban az útszélen kényszerült feladni a versenyt akkor, amikor élete legjobb formájában legyőzhette volna Eddy Merckx-et.
AZ 1978-as Tour de France-hoz és az Alpe d’ Huez-hez fűződik a legrövidebb ideig viselt és az első versenyen kívül elvesztett sárga trikó. A belga Michel Pollentier miután megnyerte a szakaszt és átvette az összetett első helyét nem jelent meg a szakaszgyőztesek számára kötelező doppingvizsgálaton. Két óra múlva másik két társával – akiket soroltak a dopping ellenőrzésre – kötelezték, hogy jelenjen meg a mintavételen. Antoine Gutierrez nem tudott mintát adni, amikor a szemfüles doktor felrántotta ruháját a versenyző kezéhez erősített csövet talált, ami egy vizelettel teli üvegben végződött. Ugyanezt a trükkös módszert használta Pollentier is, de az ekkora már gyanakvó orvos őt is leleplezte. Pollentier először tagadta a doppingvádat, annak ellenére, hogy azonnal megfosztották első helyétől és kizárták a versenyből. Később beismerte, hogy amfetamint szedett és azt próbálta meg álcázni a furcsa módszerrel. Kicsit több mint két óráig mondhatta magát a Tourt vezető kerékpárosnak és a sárga trikó viselőjének.
Két évvel Pollentier botrányos kizárása után Bernard Hinault vezette a Tour de France-t. A franciák bajnoka nem volt egészséges, már a verseny eleje óta küszködött térdével. Nem tudta megnyerni az egyéni időfutamot és gyakran időzött a mezőny végén, csapatfőnökével és a Tour orvosával konzultálva. Mindenki tudta, hogy Hinault térde be van gyulladva, de ő csak annyit mondott a sajtónak: „amíg rajtam a sárga trikó kizárt, hogy feladjam a versenyt”. Végül a rossz térde és az azzal járó fájdalom legyőzte Hinault-t és orvosi tanácsra a verseny feladására kényszerült, mint sárga trikós versenyző. 1984-ben Pascal Simon Pau-ban felvette a Maillot Jaune-t és megnyugtató négy perces előnyre tett szert a favoritokkal szemben. Ezzel, ha a győzelemért nem is, de egy nagyon szép dobogós helyért jó eséllyel tekerhetett. Másnap azonban bukott és kifordult a válla. Látható szenvedései ellenére a verseny folytatása mellett döntött. A Pireneusokon és a Massif Central-on keresztül hősiesen védte sérülten a mezt. A puy de dome-i hegyi időfutamon, ahol sokan azt jósolták, hogy elveszíti a Maillot Jaune-t– heroikus küzdelemben megtartotta azt. Ekkor sérülése miatt már nem tudta úgy fel és levenni a sárga trikót, hogy ne legyenek pokoli kínjai; a zsűri felmentést adott neki a dobogón való átöltözésből. Amikor a mezőny az Alpok felé fordul Simon már nem bírta vállalni a Cucheron, Granier, Côte de la Table, Grand Cucheron, Glandon, Alpe d'Huez hegyekkel fémjelzett 223 kilométeres megmérettetést és feladta a versenyt. Sárga trikójában ült be a kisérőkocsiba.
2007-ben a versenyben vezető és elsőszámú esélyest, Michael Rassmussen-t csapata kizárta a Tour de France-ról, mert megsértette a Rabobank belső szabályait.
